Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - Kulin Ferenc: 1943 - Szárszó

jellemző agitatív szenvedéllyel szólítja fel hallgatóságát: „ezt a szemléletet, úgy, ahogy van, /.../vállalni kell.”

Miért ez a heroikus ellenállás a kispolgárság szerepét kiemelő jövőképpel szemben? Miért ez a - Erdei tudósi formátumát mélyen alulmúló — színvonaltalan ideologizálás, majd azt követően miért ez a kioktató és durván fenyegető hangnem Németh László híveivel, követőivel szemben? Miért engedi meg magának a népi tábor egyik prominense, hogy 1943 nyarán olyan pózban lépjen föl, s olyan hangot üssön meg, ami a csak öt évvel később berendezkedő kommunista diktatúra színpadát és akusztikáját idézi?

Kézenfekvőnek tűnhet a válasz: ’mert ilyenek a kommunisták!’ Erdei azért ment közéjük, azért vállalta a konspirációt, az erkölcsileg menthetetlen pártügynöki feladatot, mert lelke mélyén, személyisége alapjaiban ez a diktá- tori hajlam működött már akkor is, amikor - színleg - közösséget vállalt a népi táborral. Túl is tehetnénk magunkat ezen a problémán, ha 1.: Erdei pályája, életműve, kapcsolatrendszere, s az ezekből kiolvasható személyiségképlete, pszichogramja alátámasztaná ezt a diagnózist; 2.: ha a népi tábor 1948 és 1956 utáni története, s ezen belül éppen Erdei és Németh László viszonyának alakulása is megerősítené azt. Mindkét ’ha’ kifejtése külön-külön előadás tárgya lehetne, ezért ezúttal dokumentálatlanul közlöm a ’vizsgálat’ eredményét: egyik feltevés sem állja meg a helyét.

Mert mit is jelentett Szárszó a marxista társadalomtudós számára? Mit jelentett Erdei Ferencnek a lehetőség, amit Németh László előadása, s az ő vitazárói feladatköre kínál? Mindenekelőtt soha vissza nem térő alkalmat, hogy az egész tábor jóváhagyását is elnyerje ahhoz a vállalkozáshoz, melynek végig vitelére - igaz, személyét meg nem nevezve, a tábori dramaturgia íratlan szabályai szerint mégis egyértelműen neki szólóan - éppen Németh László ösztönözte. Alkalmat jelent ez az illegális kommunista számára, mert hiszen mit érne különben kockázatos konspirációja, ha nem épülne be a népi tábor felső vezetésébe; ezért beszél úgy - világnézetről, történelmi materializmusról, politikai vonalról -, hogy az MKP előtt is el tudjon számolni minden mondatával. Másfelől a remény lehetőségét jelenti ez az alkalmi feladat (tudniillik a vitazáró), hogy majd a hatalom részeseként bizonyíthatja népi és nemzeti elkötelezettségét. Szóltam már arról, hogy ez a vállalkozás nem mentes a baloldali értelmiség vétkes naivitásától, s a történelmi materializmus híveinek vallásos fanatizmusától, de utaltam arra is, hogy a modern értelmiség e tipikus gyarlóságai nem a magánbűnök listáját szaporítják, hanem a kollektív erkölcsi felelősség körébe tartoznak. S ha e kollektív felelősségben való részesedés az egyén morális szubjektumát (Kant) is minősíti, ne habozzunk kimondani, hogy az ilyen megfontolás alapján minősítettek köréből Németh László sem vonható ki. Mert a közéletben nemcsak ahhoz a szerephez van közünk, amit magunk töltünk be, hanem ahhoz is, amit elfogadunk másoktól, vagy éppen másokra hárítunk. Nem Erdei felmentését, és nem Németh László megbélyegzését jelenti ez az állítás. Ellenkezőleg: éppen annak az etikai radikalizmusnak az elfogadását, melyet a legkövetkezetesebben maga Németh László érvényesített dráma-hőseivel szemben.

91