Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - Kulin Ferenc: 1943 - Szárszó

iránti erkölcsi elkötelezettségét kellene megtagadnia. Abszurd követelmény ez is, az is. Kétféle megoldás képzelhető csak el: az egyik a halál, a másik a mellőzöttség elfogadása, a félrevonulás. De egyik sem történhet meg anélkül, hogy hitet ne tegyen: a saját táborát tekinti a magyar jövő letéteményesének.

Az előadás szövegébe látszólag következetlenül (inkoherensen) ékelődő, sértettségről és önsajnálatról is árulkodó személyes vallomás nemcsak szerves része tehát Németh László politikai mondandójának, hanem nélkülözhetetlen dramaturgiai eleme is a konferencia egész kompozíciójának. S innen nézve már nem a szubjektum kitárulkozása, hanem retorikai csel, ami által az előadó személye iránt ébresztett részvét egy tudatosan tervezett életstratégia eszközévé transzformálható. Vegyék tudomásul, hogy a háború utáni közélet vezérkarában neki ugyanott lesz a helye, ahol eddig: látszólag háttérbe szorítva, elszigetelten, valójában a művészi alkotómunka és a morális értékeket karbantartó szellemi cselekvés legvédettebb — ráadásul a hatalom által is védett - pozíciójában. Ott lesz a helye, mert kiérdemelte, mert rászolgált - sugallja az előadó.

Németh László előadása két irányban provokál éles vitát a konferencián. Egyfelől a magyar társadalom állapotáról, szerkezetéről és fejlődésének kívánatos irányáról vallott nézeteivel, másfelől a politikailag érzékeny írástudó értelmiség helyét, lehetőségeit és feladatát értelmező állásfoglalásával. A legdurvább támadást — mindkét tárgyban - az erdélyi munkásírótól, Nagy Istvántól kapja, de a hangadó népi baloldal súlyosabb tekintélyei (Veres Péter, Darvas József) is elhatárolódnak tőle. Ez beleillik a Németh László által elgondolt stratégiába, mégsem felelnek meg a várakozásának. Politizáló ideológusként viselkednek, s nem professzionista politikusként. Veres Péter ugyan kimondja a fenyegetőnek hangzó „aki nincs velünk, az ellenünk” tételt, de okoskodásával csak a harmadikutas teóriára, s nem Németh László mondandójának lényegére reflektál. Arra a javaslatra tudniillik, amely az új rendben vállalandó szereposztásra vonatkozik. Még nem értik, vagy nem akarják megérteni azt, amivel Németh László már számot vetett: hogy a tábor szellemi javai nem menthetők meg áldozatok nélkül, s hogy az áldozóknak is közülük kell kikerülniük, ha nem akarják, hogy az egész tábor nyomtalanul eltűnjék a háború utáni rendezés süllyesztőjében. Túl erős politikai ambícióik vannak ahhoz, hogy maguk is áldozati szerepet vállaljanak, arra viszont még nincsenek felkészülve, hogy életre szóló döntést hozzanak: írók, vagy politikusok akarnak-e lenni. Még nem tudják, hogy ez a felkészületlenség egész pályájukra rányomja bélyegét: sem az egyik, sem a másik szerepkörben nem teljesedhetnek ki. Az a lehetőség, amit Németh László Veres Péternek szánt, valaki másra vár. Erdei Ferenc ezt fogja felismerni. Az övé a legrafináltabb és - ismerjük el - a legformátumosabb reflexió Németh előadására. O az egyetlen, aki nemcsak az író társadalomszerkezeti vízióját, hanem különös viselkedésének rejtett, végrendelet-szerű üzenetét is érti. A szubjektív sérelmeit is panaszló író kitárulkozását nem úgy tekinti, mint egy túlérzékeny művész-intellektus hivalkodó önigazolását, hanem mint olyan vészjelzést, amely az irodalom és a politika viszonyában keletkezett rövidzárlatra figyel87