Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Fűzfa Balázs: A halhatatlanság közelében
Pusztay FŰZFA BALÁZS A halhatatlansás közelében Pusztay János 60 éves? Hisz a minap még együtt kosárlabdáztunk! Hisz csak tegnapelőtt volt, hogy cseremisz nyelvből meg finnugrisztikából vizsgáztam nála... S éppen csak tegnap, hogy nagy reményű főigazgatóként a Berzsenyi Dániel (akkor még Tanárképző) Főiskola vezetője lett. Amikor aztán - féltucat év múlva - kényszerűen lemondott pozíciójáról, akkor következhetett az, amire igazából talán mindig is a legjobban vágyott: a „Pusztay-iskola” felépítése. A Pusztay-iskola egy olyan intézmény, amelynek tagjai azon fmnugrisztiká- val foglalkozó nyelvészek, akik vele dolgoztak ifjoncként, az ő szárnyai alól nőttek ki Budapesten, Pécsett, Szombathelyen - vagy bárhol Európában s azon kívül. Alapítója-teremtője ugyanis nem ismer határokat sem gondolkodásban, sem felelősségben, sem földrajzban. Embereket ismer, megoldandó problémákat keres — s minduntalan Szisziphusz-köveket talál. De ez az iskola éppen az a virtuális intézmény, amelynek tagjai mindazok, akik valaha is úgy érezték, többet és jobban és másként szeretnének tenni, mint ahogyan és amiképpen azt körülményeik engedik. Pusztay János mind ez idáig elsősorban hadakozott. Értetlenséggel, közönyösséggel, nemtörődömséggel szemben menetelt évtizedeken keresztül. Ám nem adja fel könnyen. S ha úgy tesz is, mintha... - például a Búcsú váramtól című könyvében valójában nem adja fel soha. Teszi a dolgát tovább. Mondja, alkotja, szerkeszti szavakból népek sorsát, rakosgat össze betűkből régibb és újabb ábécéket, ír újjá elveszettnek hitt történelmeket, épít könyvekből katedrálist - s az utóbbi időkben immár versekből is egy-egy templomot azt a világot, amely mindig jobb, tisztább, világosabb egy árnyalattal, mint amelyben nekünk élnünk adatott. A halhatatlanság közelében - Pusztay Jánost idén Príma Primissima-díjra jelölték! - ez az a remény, mely az embert derűs jókedvvel veheti körül a következő hatvan évben is. Mert ő nemcsak a valót képes meglátni, de a való mögött a lényeget is: nyelvben az embert, kultúrában a világot, butaságban az esendőséget, esendőségben az erőt. Isten éltesse őt jó erőben, egészségben: kosárpályán, könyvtárak mélyén, szeretett hazái bármelyik szegletében — vagy éppen Szibéria felé hajózva Ég és Éöld között. Örökkön reménykedve szó erejében, megértésben, tekintetek világosságában. Szolidaritásban, megmaradásban. Mindig a jelentéktelen, az érődén, az egyedül való mellett állva és ágálva. Protestáló hittel adózva az emberi jóság kicsiny, de múlhatatlan oltárai előtt. Örüljünk, hogy a kortársai lehetünk. Van még mit, tanulnunk, tőle. 68
