Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 8. szám - Ćurković-Major Franciska: Kincses Trogir, s Raguza tornyai
új jelenség. „A romantika előtti sítlusirányzatokig a művészi próza a tájleírást csak helymegjelölésként, vagy ismételhető díszletként ismeri, mint amilyen például a hagyományos locus amoenus, vagyis két szerelmes lakomájának idillikus színhelye. [...] Az ember csak a romantika irodalmában válik a természet részévé, amikor a tájak érzelmileg színezett módon aszerint alakulnak, ahogyan azt az elbeszélők vagy az általuk teremtett alakok látják. A természetnek, az emberi lakás belsejének (fr. intérieur), a városi utcáknak és tereknek a leírását különösen a realizmus fejlesztette ki.”8 Az író azonosulása tárgyával felfogása, hangulata, vagy érzelmei alapján azt eredményezheti, hogy a leírás módja egyaránt jellemezheti a prózát és a lírát is. A képzőművészetben a vedu- ta jelentése „látkép, egy városra vagy annak egy részére, egy utcára, térre, emlékműre vagy építészeti elemek által uralt tájra nyíló kilátás.”9 Ez az elnevezés alkalmazható az irodalmi szövegek esetében is, mégpedig akkor, amikor a leírás fogalma nem eléggé pontos meghatározás. Az ilyen esetekben „a prózai, tehát elbeszélői szövegek, sőt még a költők által alkotott egységek (fragmentumok vagy egész költemények) azon részeit is vedutának nevezzük, amelyek elkülöníthetők ezekből a struktúrákból, annak alapján, hogy a városi valóság, vagy az urbanisztikai beavatkozással megváltoztatott természet, sőt akár a kultivált, mesterséges természet (parkok!) ábrázolásában a képzőművészetre való irányultság jellemzi őket.”10 A Szabó Lőrinc leveleiben található adriai tájleírásokat a költő utazásainak sorrendjében vizsgáljuk. Első utazásának ideje 1925, amikor Az Est újságírójaként érkezett Fiúméba. Magyarország, Itália és Jugoszlávia csak közösen mentheti meg Fiamét című cikkében újságíróként beszámol a kikötőváros helyzetéről, a kikötő színes leírása azonban már a költő észrevételeit tükrözi: „Vannak ugyan fájdalmasan nagy üres foltok a medencében, s nem kábít el napközben a munka zsivaja, azonban mégis serényen füttyentget a parti gőzös Ids loko- motívja, deszkarakományok sárgállnak a napban, »Carducci« rakodik, mindenfelé lomha tehergőzösök füstölögnek... Abbázia-Laurana felé naponta 12 hajópár bonyolítja le a forgalmat, a parttal szemközt idomtalan olasz hadihajó fekszi meg a vizet, itt is, ott is lepedőbaldachinos csónakok és motorok indulnak, ha nem is pereg úgy az egész, mint békében vagy moziban, egyáltalán nem halálos a kép.” A kikötő ilyen leírása olyan rövid prózai-elbeszélői egységet képez, amely ábrázolásra a képzőművészeti irányultság jellemző, ezért ezt a részletet irodalmi vedutának tekinthetjük. Az irodalmi veduta nemcsak bizonyos városi egységek vizuális percepcióját képes alakítani, hanem az akusztikus és olfaktív percepciót, a szaglás észlelését is. A fenti leírás fontos tulajdonsága az ügyesen megkomponált képiség. A valóságban a kikötő képét a sokféleség jellemzi, Szabó Lőrinc azonban ennek a leírandó egységnek csak egy részét emeli ki: a sárgálló deszkahalmokat. A kikötő képét a deszkarakományok sárga színe vidámmá, a parti kis gőzös mozdonya és a lepedőbaldachinos csónakok dinamikussá teszik. A vizuális érzékelést tükröző képet akusztikus percepció: a kis mozdony füttye, a munkások zsivaja, sőt a füstölgő tehergőzösök olfaktívnak is tulajdonítható érzékelése teszi teljessé, hiszen szinte érezzük a gőzösök füstjének szagát. Mindez hozzájárul az élmény teljességéhez. A leírás dinamikus sajátosságát hangsúlyozza a költő kijelentése is, 48
