Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 8. szám - Pekár Gyula: San Niccolo lámpása
PÉKÁR GYULA San Niccolo lámpása' A nap hanyatlott már az Adrián, gyengült a tüze, a nagy forróság lassan balzsammá hűlt a megtörő sugarak aranyporában. Jachtunk friss maesztrállal siklott tova a parti szigetek közt. Látszott már, egyre jobban kivehettük a kolostor romját. Keletről álmosodtak a hegyek, ibolyaszín fátyol ereszkedett a dalmát bércfal elé, de arra nyugaton még opális glóriában gyűlt a tenger kékje. Ott állt a barátvár a vízben, magányosan gubbasztott egy nálánál alig nagyobb szirt- szigetecskén; e scoglio két-három kilométerre lehetett a parti falutól, s őrszemként vigyázott a nyílt tenger felé. Szinte úszott a rom a káprázatban, valami fantasztikus hajónak tetszett - burjánzó lomb volt e gálya sötét vitorlája, s meredő ciprussudarak a fekete árbocfái. A habok tűzpiros meg lángszínsárga pikkelyeket hánytak körülötte, de San Niccolo e pompa dacára is komor maradt. Ott voltunk már, hajónk az alámosott bástyák árnyékába ért. Sűrű babércserje titkolódzott a nyílt falak közt, mirtus állta az ajtók útját, s az ásító ablakokon át küzködő fügefakarok nyúltak ki a világosság felé. Enyészet, magány... de még ennél is több: valami tiltottság áradt a szigetecske hűs lehel- letéből. Se lábnyom, se tűzrakás helye, szűznek tetszett a part minden emberi érintéstől.- Sohse köt itt ki halász?- Nem igen - szólt Gaudenzio. A feljárat lépcsője sziklába volt vágva, s alsó fokai a zöldelő, sötét vízbe értek be. Fenn a tetején rozsdás vaskar emelkedett ki a romkapu bálványoszlopából a tenger felé. E vaskaron kampó volt - a dalmatára néztem: ugyan mi lóghatott ezen?- A San Niccolo lámpása - súgta Gaudenzio. És keresztet vetett. I. E kolostor régi szentély, mondják: a Tersato felé vezető útjában maga a jó Boldogasszony is kikötött a pici szirtszige tecs kén, s ő fohászkodott itt először az ő Jézus fiához. Görög Szent Miklós tudta meg ezt egy álomlátása révén, s az ő utána ide költöző franciskánusok gondosan ápolták és fejlesztették a szent hagyományt. Lett is látszatja. Nemcsak a szigetek halásznépe, hanem Spalato, Ragusa velencés kalmárai is századokon át önként tódultak a maláriát, fül- és szembajokat gyógyító szentélyhez, s elhalmozták a barátokat világi javakkal. Tartott a jó élet, amíg csak a növekvő hitetlenség meg nem feledkezett a csudatévő kis zarándokhelyről. A múlt század derekán bizony már sátoros ünnepeken is magukra maradtak a franciskánusok, olyannyira, hogy a beálló * * In: Pékár Gyula: A szép Pongrátzné Krinolinja és egyéb elbeszélések. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1917. 27
