Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Czakó Gábor: Az ősi magyar vízgazdálkodásról
a vizek egészséges jártatásáról. A Duna-mente népeinek ártéri gazdálkodása c. műben leírt terület, meglehet, nagyobb ezer négyzetkilométernél! Ahogy szaporodnak a fönnmaradt oklevelek, úgy sokasodik a fokok említése: a szó a XIII. században már igen gyakori. Milyen vízmérnöki tudás kellett a rendszer kialakításához? Hatalmas! Annyi bizonyos, hogy az ezer év előttieknek alaposan ismerniök kellett a folyóvizek természetét, jelesül a Dunáét és a Tiszáét. Az áradások járását, erejét. András- falvy írja, hogy a sok csatorna kivájását nem csak erővel, de nagy bölcsességgel is végezték. Rendszerint csak egy sekély irányárkot ástak, melybe alkalmas módon és pillanatban beeresztették az árhullámot, amely roppant erejével kiszélesítette és kimélyítette a medret. A csatornák általában négy-öt méter szélesek és két-három méter mélyek voltak, alkalmas vízi utak a göröndökön fekvő tanyák, termőhelyek, és a halastavak megközelítésére, termények, kisebb állatok szállítására. A 48-as szabadságharc szolgálatában a decsiek futárszolgálatot láttak el a Dunán keresztül, ugyanis a folyam és fokhálózat számukra nem akadályt, hanem előnyt, gyors közlekedést jelentett. Hála a kalocsai érsek ellenállásának, az ő birtokában lévő sárközi Duna szakasz érintetlen maradt - ennek köszönhetjük Gemenci erdő csodáját. Ugyanennyire tisztában kellett, legyenek a föld, a táj adottságaival, a terepszintekkel, hiszen a víznek nem szokása fölfelé folyni. Természetesen a mai teodolitok, szintezők és a műholdas mérőeszközök nélkül oldották meg az árhullámok és apadások be- és kivezetését. Andrásfalvy könyvében nem tárgyalja a feldunai, a tiszai, bodrogközi, rétközi fokrendszereket. Tudomásom szerint az említetteken kívül leginkább a Bodrogközben, Győr-Moson-Sopron megyében folyt az övéhez hasonló kutatás. Ott is ismertesek fokgazdálkodással járó helynevek, pl. Asvány(ráró). Hogyan fér mindez össze a régi magyarságról kialakított képpel, melyen kóborló, kalandozó magyarok csatangoltak szerteszét talpig kacagányban, és még a föld megmunkálásának alap eszközeit, a kapát, a lapátot sem ismerték? Sehogy. A rendszer kiváló működésének köszönhetően szülőföldemen, a Sárközben, legalább ötszáz éven át(!) tizennyolc falu és egy mezőváros élt bőségben a török hódoltságig. Akkor a fokrendszer tönkrement, a gondozatlan csatornák nem vitték vissza apadáskor a vizet a Dunába. Mocsarak keletkeztek, nádasok, ingoványok, melyek elpusztították az addigi életrendet, de lehetővé tették a lakosság egy részének túlélését. A dunántúli és a túladunai Sárközben egyaránt. Némely helynév: „Hadásvány foka, Várad, Vettlevárad, Várszegi Duna, Bóvári (Bújván?) Duna, Szentgyörgy váradja, Hajdúszállás, Hajdiiiilés, Hajdú- temetés, Haramiás, Pulavár” apró vízi mentsvárakat jelöl. A természetes dombocskákat megmagasították olyképpen, hogy a helyet kerítő vizet mélyítették. A dombtető sánc fedezékében megbúvó földkunyhókban, sátrakban nem csak menekülők, de rablók is búvóhelyet találtak. A maradék nép a török kiűzése, a Rákóczi-szabadságharc és a rácjárások elülte után próbálta az ősi rendszert föléleszteni, újjáépíteni, de az említett 94
