Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Tallár Ferenc: A magyar bölcsészet körül
TALLÁR FERENC A magyar bölcsészet körül 1842-ben, gróf Teleki István elnök távollétében a Magyar Akadémia másodelnöke, s egyúttal az akadémia alapítója, gróf Széchenyi István tartja a közgyűlés megnyitóját. A több mint kétórás beszéd A Magyar Akadémia körül címmel jelenik meg nyomtatásban. Ebben olvashatjuk a következőket: „sokan, igen sokan nem bírták felfogni, a teendők oly hosszú sorábul miképp lehete éppen egy tisztán filológiai intézetet szemelni ki előlegesen, s körülte annyi szorgalmi, idői és pénzi erőt úgyszólván fecsérelni el. Mint állíták: ’Valamint önámításban, úgy szavakban is untig gazdag volna már a bőbeszédű magyar; annyi másban, kivált a természettudományok sokágú mezején ellenben oly szegény, oly szánakozásra méltó szegény, miképp inkább másra, s kivált erre illet volna emelni hazafiúi oltárt s áldozatot, minthogy a természettudományok kifej tésé- bíil és a polgári életre alkalmazásábul háramlik legtöbb műveltség, tudomány, és valódi erő a népekre’”. Ismerős vádak ellen védekezik a gróf úr, egyébiránt a Hitel, a Világ, és a Stádium szerzője, aki az általa hajózhatóvá tett Dunán ekkor már megszemlélhette az épülő Lánchíd pilléreit. Mert ha már egyszer a gróf úr különbséget tett tetthazafi és szóhazafi között, úgy kegyeskedett volna egy évi jövedelmét is tettre, nem pedig üres szavakra váltani - filológiai intézetre egy olyan bőbeszédű országban, mely önámításokban és szavakban már úgy is untig gazdag. A „nem nagy haszo- ni hitelben álló Akadémia” másodelnökének orra alá dörgölik, „valljon nem lett volna-e jobb s célszerűbb, inkább akármi olyas másra, mi a gyakorlati életbe vág, például politechnikum felállítására egyesülni, mint annyi kiállító erőt költeni puszta filológiai társaság megindítására, s kivált miután, főleg újabb időkben, úgyis annyira nőtt s mindegyre nő Magyarországon a szólási viszketeg”. Engedtessék meg nekem az a luxus, hogy ne helyezzem el ezt a vitát a reformkor kontextusában, s csak a nyilvánvaló áthallásokat emeljem ki. Elfecsérelt idői és pénzi erő, puszta (azaz hát mit sem hozó, haszontalan) filológiai társaság az egyik oldalon. Gyakorlati élet, politechnikum, természettudományok, azaz „valódi” (és nem „puszta”) erő a másikon. S ha a gróf úr még úri kedve szerint szórhatta is el a pénzét, felelős kormány ilyet a nép pénzével már nem tehet, következésképpen nem is tesz. Bár a puszta filológiai társaságok, a bőbeszédű bölcsészek tiltás alá nem esnek, de a kanosaiul festett egekbe vágyó fecsegést a helyére kell rakni, vagy inkább szorítani. A szómagyarok helyébe most már tényleg lépjenek a tettmagyarok. Itt az idő, most vág)' soha. Politechnikumokra sóvárog a gazdaság, műszaki és természettudományi szakok hallgatóira vár a piac. Szó ami szó (és akkor ez egy „ittfelejtett szó”), az a bizonyos „szólási viszketeg” olyan nagyon nem horgadt fel erre a magyar bölcsésztársadalomban. Hogy miért, az egy másik lapra tartozik, bár félek, egyszer ki fog derülni, hogy ez a lap nem a magyar bölcsészet legfényesebbjei közül való. De maradjunk a megkülönböztetésnél: puszta szó az egyik oldalon, valódi tett(erő) a másikon. Kérdés, hogy van-e így ennek értelme. Azt gondolom, hogy nincs. Miként 50
