Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - András Sándor: Berzsenyi Dániel a tündér változatok műhelyében

Szabó Dezső szakított a szokásos megítéléssel, mi szerint Berzsenyi költészete klasszicista, konzervatív, és nem kísérelte meg, hogy beskatulyázza, vagyis valamilyen irányzattal azonosítsa. Ez fontos fordulat volt, fontosabb, mint egy-két tévedése és sarkítása. A görög időmértékes verselés például jelentős költői gyakorlat volt Berzsenyinél; és a nyilvánvalóan heroikus és elégikus versek és hangulatok mellett találhatók nála derűsek, megbékéltek is. A Hora- tiustól kölcsönzött „középszer” éppen megbékélést és harmóniát jelentett számára. Ezekkel függ össze, hogy Szabó Dezső annak árán mondott le a beskatulyázásról, hogy nem vette figyelembe Berzsenyi kijelentését: „Minden kornak van istene” (Összes művei, 84. o.). Talán érdemes az egész versszakot idézni, már csak azért is, mert jól példázza, hogy egyfelől van kitűnő rímes és nem görög versformájú verse is, és másfelől olyan is, amelyik se nem heroikus, se nem elégikus:

Tűnő éltem rövidségét Én tehát nem siratom,

S a jövendő kétes képét Előre nem borzadom,

Minden kornak van istene,

Nem zúgolódom ellene,

S kebelemben marasztom.

A „kor”, amire Berzsenyi utal, az életkor, de ha valóban minden kornak van istene, annak is kell, hogy legyen, amelyikben ő élt és alkotott. Akkor pedig kérdezni lehet, hogy milyen istene volt az övének. Erre pedig (Szabó Dezső esszéjének kivételével) háromféle választ volt szokás adni. Horváth János 1924-es székfoglaló beszédéig „klasszikusnak” ítélték meg Berzsenyi költészetét, ezen változatott ő. „A korszak ízlésbeli kiforratlanságát és sokszerűségét kedves, zseniális tarkasággal képviseli Csokonai Vitéz, sokszínű költői stíl kiképzésére törekszik céltudatosan az egyébként klasszicista művész, Kazinczy. Az ő sokszerűségükkel szemben áll: Berzsenyi, ki az óklasszikai irányt, akarva, nem akarva, a romantikába hajlítja át” („Egy fejezet a magyar irodalmi ízlés történetéből. Berzsenyi Dániel”, in: Horváth János, Irodalmi tanulmányok I. Debrecen, 1997, 167. o.). Ezt toldja meg így: „A forma antik, a szellem modern visszahatással klasszikus, a nyelvbeli kifejezés félreérthetetlenül, erőteljesen modern: romantikus. Korfordulatban áll s lélekkel jelzi a változó időt.” (i.m., 176. o.) Uj értekelését így erősíti meg: „Romantikus gyakorlata azonban öntudatlan volt (s ebben van korjelző értéke), tudatossá maga számára is csak a védekezés kényszerében vált. Klasszikái elméletében továbbra is elfogult maradt a romantika szélsőbb jelenségeivel szemben. A Két szomszéd- várt pl. ’kannibáli műnek’ minősítette. De ő még nem kész romantikus, csak a kezdők, átvezetők egyike.” (i.m., 178. o.)

Horváth János értelmezése, és a vele járó ingadozás - amelyik a megítélésre kerülő életmű ambivalenciájához vélt igazodni, bár azt talán éppen a megítéléssel értelmezte ambivalensnek, átmenetnek -, többé-kevésbé érvényben maradt a mai napig. Talán csak három, az egész életművre vonatkozó általános értelmezés gazdagította: Szerb Antalé, Németh Lászlóé és Nemeskürty Istváné.

2