Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Végh Attila: A táj fátyoltánca
nyűge s a rettenetes végzet közeledte: nyöszörgőit, lg)’ szólt, látva, bogy élete végórája kö'zelget: „0, jaj, a büszke szerencse milyen rút véget is érhet! Mily vak az elme vidám sikerek közt! lm, az erősek őrjöngése a szédítő' magasokban! Ezernyi szélvész dúl-fúl, sorsuk: a csúcsról esni a mélybe! Ingatag az, ha roppant méltóság tetején állsz, csalfa a földi remény, s a dicsőség lomha hiúság, csábítása hamis! faj a létben nincs bizonyosság, nem szűnő a küzdés végig, s mily biztos a végzet, mit sose látni előre! Azt jelentené tehát a hegymászás, hogy Petrarca - korát messze meghaladva - a természetben megsejtette a tájat? Alihoz, hogy erre válaszolni tudjunk, tisztáznunk kell természet és táj fogalmát, megvilágítva belső összefüggésüket. Ezután deríthetjük ki, hogy az ókori és középkori természetfelfogáshoz képest Petrarca kirándulása mennyiben támaszkodik újfajta megérzésekre. Mert könnyen lehet, hogy a költő mégsem a tájat látta meg a természetben, csak átsuhant rajta valami sugallat, amit követett, de amely a költőben a kor tradicionális természetképén mit sem változtatott. TERMÉSZET ÉS TÁ] Természet és táj különbségét a legegyszerűbben így világíthatnánk meg: ha az emberiség varázsütésre eltűnne a Föld színéről, a természet megmaradna, de a táj az emberrel együtt tűnne el. Platón korában még nem alakult ki a mai értelemben vett tájfogalom. Ha Szókratész Ilisszosz-parti kirándulásából indulunk ki, akkor azt látjuk, hogy őt hite szerint a tájak és a fák semmire nem tudják tanítani, csakis az emberek a városban. Platón itt a táj jelölésére a kborion főnevet használja, amelynek jelentése: hely, terület, vidék, testrész. Majdnem ugyanebben az értelemben volt használatos a toposz is. A természetet - és emberi természetet is - jelölő phüszisz ezzel szemben a létezők működő egységét - Heidegger szerint magát a létet - jelentette. A táj fogalma ebben az összehasonlításban bcszűkültebbnek, „topografikusabbnak” tűnik, mint a mindent átható kibomlás, növekedés, kifejlés phüsziszének eszméje. Platón elhatárolódik ugyan a természettől, de csak mint khóriontól, nem mint phü- szisztől. (Sőt, elhatárolódását is a város, az emberek, tehát a lélek phüszisze iránti kíváncsiság hajtja.) Csejtei Dezső szerint ez az elhatárolódás később évezredekre megszabja, hogyan kell a filozófusnak a tájhoz viszonyulnia: a földi, jelenlévő tájat meg kell tagadnia, és a hüperuraniosz toposzhoz, az ég fölötti tájhoz kell közelednie. Ez utóbbi azonban csakis a teoretikus ész előtt tárulhat fel. Amikor a Phaidroszban Szókratész megvetően nyilatkozik a fákról és tájakról, akkor Platón arról tesz tanúságot, hogy a földi világot megvető filozófus ő, az ideák birodalmának kutatója, a teoretikus ész híve. De mi az, hogy teoretikus ész, és miért zárja ki szükségképp a teória híve a természetet a megismerés vidékéről? 24
