Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - Mile Zsigmond: Panel (1. rész)
a halas, a könyves bolt, a trafik... mint portásfülkék, akkorák voltak, ha esett, kiugró hullámbádog tetejük alá húzódtunk, és néztük, ahogyan esik... meg a pockokat, ahogy a kerékben szaladtak, vagy ahogy a fűrészporban a répát ették, be is mentünk, a csöngettyűtől megijedtek a papagájok, meleg volt odabent, megszokható szag, lassúság, a szifók, a kisharcsák egykedvűen úszkáltak a neon alatt, a korallos kép előtt a vízben, csak mikor a halas (nyugodt, szófián férfi, a hörcsögöt biztosan fogta), csak mikor a halas bolhaport szórt nekik, akkor gyűltek össze izgatottan a felszínen, ha még mindig szakadt, a könyveket is megbámultuk odaát, a vernéket, a delfineket, a képes világatlaszt, a távolban egy fehér vitorlát, könyvesnéni hatalmas szemüvegét föltette, mutatta, milyen szép új sekszpírek érkeztek, úgy csináltunk, mintha figyelnénk, de fél lábbal kinn jártunk már, negrórágó vágy bozókadzsó? (ami kemény ugyan és fölfújhatatlan, de amiben van kép) ez volt a kérdés... az édességbolt a tizenötemeletes aljában volt, valami maszek vihette, mert még este hétkor is, ha apu, aki édesszájú, aszondta, hogy finni, nem kívánunk valami édeset? nyitva találtam, nápolyi, kókusztekercs, tejdropsz, kisboci, volt ott mindenféle szokásos, kétféle desszert is, csak milka és mócártkugli nem, meg a többi dollárboltos, a parányból, azt szerette apu, negyven dekát kértem, a dunakavicsból, anyu kedvencéből (anyunak jó foga volt), két zacskóval, magamnak meg frutit vettem, amit darabonként kicsomagoltam, aztán egyetlen nagy, színes golyóvá gyúrtam össze, jól lágyult a kézmelegben. karácsonytájt a halashoz hoztak egy farkast, ott állt a ketreceskocsi a pavilon mellett, lc-föl járkált benne a farkas, sárga szemei villogtak, júgófarkas, mondta valaki, néztük a fiúkkal, hullott a hó, odébb fenyőfát árultak, nem mertem közel menni hozzá, szólni se mertem, lenyűgözött az az állat, a vadsága, a sértettsége, a konok járása, este lerajzoltam otthon, és elképzeltem, mi lenne, ha kiszabadulna, és bevetné magát a kiserdőbe... bedugtuk a tueleket, szaladt ide-oda a drótban a boniem, a gombéj densz bend meg az afrik szimon, gyűltek a számok, megvolt minden polimeren, sztarszundon, a legjobbak tédékán vagy sárga béáesefen, mint például a bitli- szek, a sedózok, a bohém rapszódia, nagyon élveztük a dolgot, pillanatáig, rec, pléj, szombat-vasárnap reggeltől-estig a kisszobában, hol a csúcsúéban, hol az enyémben, cseréltük a kívánságműsorból fölvett számokat, mikrofont már nem használtunk, de azért felvétel alatt pisszenni se mertünk, csak feküdtünk a földön, és az adó magnó hangszóróját bámultuk, mintha látnánk belőle kijönni a zenét... apuék szalagos unitrája fél óra után begerjedt, búgott, valahogy visszafelé szólt, a szalagot is ette, így aztán nem abajgattuk, nem rontottunk tovább a helyzeten, inkább csak a zsúrjaimon vette le róla anyu a térítőt (az olvasósarokban, a vízipálma alatt volt a helye), csak miután mindenki megjött, a gyertyákat clfújtam és megkaptam a puszikat meg a delfineket, akkor kapcsoltuk le a vilianyu:, föl a műanyag szökőkút hangulatfényét, és be (arra a fél órára) az abbát. 17
