Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon?" Mi az, hogy "pannonizmus"? (3. rész)
könyvtárak méla csöndjébe, máskor a mitológiáktól színezett pannon tájakra vezetik. Több tucatnyi könyvének biztosan több mint a fele dunántúli témájú, de mindegyik dunántúli ihletettségű. Kötete négyszáz oldal és a szemelvények után impozáns szakirodalmi listát is közöl. A fölvett pannon „alapszövegekkel” (Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Németh László, Illyés, Tatay Sándor, Nagy László, Déry, Bárdosi Németh stb.) majd a maguk helyén kell érdemben foglalkoznunk, itt elől járóban csak két - különös - idézetre szabadjon utalni. Az egyik Kazinczytól való, a másik Juhász Gyulától. Az előbbi felföld-peremvidéki kálvista magyarként, az utóbbi alföldmélyi szittyaként „perel” a dunántúlisággal. Csöndesen, de nagykőn határozottan. Emlékezve a habzó szavú Csokonai-versre, A tihanyi ekbóhoz intézettre, meg a megszámolhatatlan egyéb Tihany-panegirikuszra, kissé bizarr a (túladunaikat olykor még a debrecenieknél is jobban utáló, a lángelme Berzsenyi költészetét „dunai” nyelvre átprogramozni próbáló) széphalmi utazó mondata: „Nem képzelheted el, barátom, mily kiesen rút Tihany. Olyan ő, mint a toilette mellett ülő borzas lányka, midőn bosszonkodik, hogy álmából felköltötték.” Juhász Gyula verse Az örök ballada, a felszámolhatatlan ősi magyar fajta- és mentalitás-különbségről, azaz az eltérő tájérzékenységről beszél, lázasan leírva a kivégzett Koppányi Esztergomba vitelét. Esztergomban más Isten az úr, nem a „Magyar Isten, öreg Isten”. Szent István és Koppány, Alföld és Pannónia, sőt a pannon nagytájon belül Kemenesalja és Somogy7, Keszthely nimfái és a Bakony bujdosói, meg a pápisták és a kálvinisták, a kurucok és a magyarok, Szkitia és az Alpokalja... — az „örök magyar határpör” tájai, fogalmai és szimbólumai. Összefüggések, egybeesések... Tüskés könyvében Lipták Gábor is szerepel (a füredi Anna-bálokról írt valami kis „színeset” az 1972-es Lányok Évkönyvébe), Lipták könyvét viszont Szántó Piroska illusztrálta - aki (korának egyik legvarázslatosabb művészasszonya) főleg Szentendrén alkotott és ez a tény átvezet bennünket utolsóként szemlézendő könyvünkhöz, Karinthy Ferenc Leányfalu és vidéke (1973) című gyűjteményéhez. (Talán nem mindenki tudja, hogy Szántó Piroska és férje, Vas István, múzeummá „archivált” budai duna-parti lakásának tulajdonosa Vas Megye Önkormányzata.) Karinthy könyve újabb színnel gazdagítja ezeken a lapokon lassan kirajzolódó pannon-térképünket. O, mint emlékezhetünk, Dunakanyar címmel, a maga idejében sikeres színdarabot is írt, leányfalusi munkái egyikének, a kezünkben lévő kötetnek első sorában a címadó helységről annyit közöl megfellebbezhetetlenül: „az ismert világegyetem középpontja”. Nem főműve ez az írónak, de sehol máshol nem nyilvánul meg ilyen rokonszenvesen magának a személyiségének - hogy is mondhatnánk? -, legjellegzetesebb megjelenési formája: a fecsegés. Vagy az ő szavával élve: a nyelvelés. Az első fejezet találó címe: Ez - az. Érdekes életet élt, mindenre nyitott alkat volt. Munkásságának mérlegelésére nem ezek a bekezdések hivatottak - most föllapozott könyve sem alkalmas erre (életrajzi törmelékek, úti esetek, ötletek, családi anekdoták, „gyerekszáj” kedvességek, sport-„filózofémák”, reflexiók olvasmányaira stb.). Kortársaknak mondom, hogy felvette a kötetbe azt a krokiját, amely A schwartzi modell címen híresült el annak idején. (Főhőse a Magyar Rádióval átellenben tanyázó öreg zsidó zöldséges, aki alanyi költeményeivel élénkítette árukínálatát: „A királyok megszöktek, / A császárkörték megjöttek”, „Ha reggel emésztése nem elég pontos, / Ügy az aszalt szilva fogyasztása fontos.”) Karinthy? Ferencnek ez a könyve azért kerülhet be egy efféle beszámolóba, mert a (konkrét...) tájszeretet és az (általános...) tájérzékenység nagyon megnyerő példája. Igazi urbánus volt ő és ízig-vérig kozmopolita, „nagy dumás” pesti bohém - de zsigerei legmélyéig magyar polgár. Az egész világot bejárta (akkor, amikor egy 81
