Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon?" Mi az, hogy "pannonizmus"? (3. rész)
előhív olyan alkotókat és műveket, akiknek és amelyeknek semmiféle „fizikai” közük nem volt a nevesített térrészlethez. A pesti belvárosi Apáczai utcának - vagy az elődjének - köveit aligha koptatta a nagy erdélyi pedagógus, de ugyanez elmondható a környékbeli Balassi Bálint utcáról is. A Hősök terén megépített millenniumi emlékmű „jobbfajta” szoborkirályai is regények és versek légióit hívják elő a szerzőből, a közeli Allatkert pedig az allegorikus állatmese műfaja révén soksok klasszikust Phaedrustól a La Fontaine-t fordító Radnótiig. Mindenesetre olyasféle információkkal gazdagodik a kései olvasó, mint az, hogy a Duna-parti Petőfi szobrot verssel köszöntötte Bronyiszláv Kezsun... És ha már táj... A budai Vár fala mellett szobrot kapott a derék századfordulós Sebők Zsigmond két állatfigurája, Dörmögő Dömötör (azaz: Mackó úr) és Róka Miska. Ok erdélyi illetőségűek voltak - mondják elemista emlékeim -, akik néha még a „magyar” Fiúméban is megfordultak, és ez a tény nem sok évvel Lengyel könyve előtt arra késztette a cenzúrát, hogy - tekintettel arra: Erdélyt emlegetni majdhogy nem fasizmus - a Retyezátot áthelyezze a Bakonyba... Most már ez az „adalék” is része a bel-budai tájtörténetnek... Korának átpolitizált szellemiségét (vagy a szerző személyes elkötelezettségét, ki tudja) jelzik azok az „epizódok”, amelyek az akkori jelen kommunista előképeinek voltak tekinthetők, ma már derűs vállvonogatást keltve (hangsúlyozza például, hogy Berzsenyi szombathelyi szobra az új megyei pártház előtt áll, bár ehelyett stílszerűbb lett volna, ha azt mondja, hogy „a püspökvárra és a székesegyházra tekint”), talán azt a javaslatát kivéve, mert azért ez súlyosabb, amely szerint új monumentumot kellene építeni Pusztaszeren a meglévő lerontása után, olyant, ami nem a „szittya gőg”-nek állít emléket. Természetesen bejárja-végigkalandoztatja a gyerekekkel a Dunántúlt is, és itt találunk egy mozzanatra, ami szorosan a „mi” pannon témánkhoz tartozik. Végigmegy szép ábécé rendben a Dunántúli (mi azért most mondhatjuk: Dunán inneni) megyéken, és miközben mindegyiket pár szóval bemutatja, három esetében használja a „pannóniái” jelzőt. Baranya megyénél („A megye művelt, pannóniai kultúrájú szépségével ragadja meg...”), Fejérnél („Fejér megye kedves, megnyerő pannóniai tája”) és Tolna esetében („A megye szellemi atmoszféráját, irodalmi légkörét az ősi, pannóniai hagyomány, meg a legújabb költészet sajátos ötvözete teremti meg). Niklánál olvasható még ez a megjelölés, de vélhetően nem Somogyra, hanem Berzsenyi horatiusi ihlettségére vonatkoztatva. Azért van ennek az apró és teljesen önkénytelen szóhasználatnak jelentősége (és erre később még ki kell térnünk), mert tudjuk, hogy az egyes dunántúli megyék, illetve kisrégiók között százados konkurencia harc folyt, s folyik ma is, hogy vajon melyikük az „igazi” letéteményese a pannon „hagyománynak”, „jellegnek”, „géniusznak”, „szellemiségnek”. Mivel minden - tudjuk - mindennel összefügg és így a véletlenek is gyakran beszédes láncot alkotnak, felfigyelhetünk arra, hogy a Benedek Elek unoka, Lengyel Dénes műve mellett egy olyan kötet fekszik, amely a nagyszerű erdélyi öregapa főműve, a Magyar mese és 'mondavilág folytatásának, műfaji örökösének tekinthető, ama műnek, amely több generációt tanított hazaszeretetre, honismeretre és múlttiszteletre. Lipták Gábor könyve ez, A Diina-Tisza regéi (1971). Ez is gyerekeknek szóló munka: „Regék, mondák, történetek". A könyv egy hasonnemű szövegekből álló szerzői sorozat ötödik darabja. Legközelebbi rokona a Regelő Dunántúl (1964) és a balaton-környék hangulatát jól visszaadó Aranyhíd (1961). Az író annak az oly kedves vidéki-városi „tanártípusnak” volt az egyik legismertebb alakja, akik szelíd rögeszmével búvárolták és ápolták városuk-tájaik hagyományait. Ok voltak azok a „helytörténészek”, alak szűkebb pátriájuk határain túl is ismertek 78
