Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Marafkó László: Mit eszik a hattyúnyakú görény - avagy próbafúrás a félmúlt meddőhányójában
MARAFKÓ LÁSZLÓ Mit eszik a hattyúnyakú görény - avagy próbafúrás a félmúlt meddőhányójában Illyés szerint az irodalompolitika amolyan „hattyúnyakú görény”. Vajon mit evett az ilyen groteszken mitológiai küllemű, ámde huszadik századi torzszülemény? Hát kihagyandó szövegeket, el nem fogadott kéziratokat, írói alkotókedvet, szerkesztőd ambíciót. S hogy ki táplálta? Paradox, de - akarva-akarat- lanul - az előbbi szereplők. Hogy miként, arra a Magyar Nemzetnél 1986-ban végzett irodalmi szerkesztői munkám lehet a példa. A lapnál az irodalmi oldalakat hosszú éveken át Berkes Erzsébet szerkesztette. Debattáns kritikus, szókimondó, ütközéseket vállaló alkat, akinek a politikai hátterét az is adta, hogy tagja volt a budapesti pártbizottságnak (választott párttestület, tehát nem apparátusi funkció). A lírai tehetségek esetében úgy véltem, nem mindig biztos az ítélete, felfedezett gyengébb kezdőket is, de ezeket a fenntartások lehet ízlésbeli különbségekkel is magyarázni. Berkesnek 1986 tavaszára elfogyott a hitele a felsőbb hatalmi fórumokon. Leglátványosabban például amiatt, hogy az egyébként évekig Magyar Nemzet- tárcaíró Csurka Istvánról az Elet és Irodalomban azt találta írni: ha ma lennének márciusi ifjak, akkor az író közéjük soroltatna. A szilenciumra ítélt Csurkáról megjelentek következményére nem sokáig kellett várni. Hogy a konkrét űriig)' mi volt, nem tudom, de a nyár elejére Berkest felmentették az irodalom szerkesztése alól. Akkor már — szintén felsőbb hatalmi megfontolások alapján - a lapnál dolgozott főszerkesztő-helyettesként Jovánovics Miklós, hosszú évekig az írószövetség főtitkára, a Magvető frissiben kinevezett igazgatója. Berkes maradt a Magyar Nemzetnél, színikritikusi és egyéb kulturális újságírói feladatokat juttattak neki. Egy napon a lapvezetés közölte velem, hogy engem gondoltak irodalmi szerkesztőnek, amíg végleges megoldás nem születik. A választásban nyilván közrejátszott, hogy a lapban hosszú időn át közölt Irodalmi séták című sorozatom 1985-ben jelent meg könyv alakban, majd fél éven belül, 1986 elején második kiadásban (az akkori nyomdatechnikai, kiadási viszonyok közt nagy szó volt ez a gyorsaság). A kötet sikerét igazán csak a kilencvenes évek közepén fogtam fel, amikor az ilyen jellegű művek megjelenésének- még szerény példányszámban is - egyáltalán örülni kellett. A kötet Kossuth klubbeli bemutatóján egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, pár hónap alatt dossziényi elismerő kritika jelent meg róla, foglalkozott vele a rádió és a tévé, a felsőoktatási felvételi tájékoztató ajánlott irodalomként sorolta fel egyes intézményekben, és ismerősök újságolták, hogy villamoson lépten- nyomon kamaszok kezében látták a könyvet. Némelyik könyvesbolti dedikálásomkor az utcán állt a sor vége. 64
