Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Kollarits Krisztina: "Csetepaté" az irodalomban
csényi Dezső, de itt kezdte kritikusi pályáját Halász Gábor és Szerb Antal, s velük egy időben Fábián István is. Mi ennek a furcsa kettősségnek az oka? A szakirodalom általában annyival intézi el ezt a jelenséget, hogy a kritikai részt Horváth János szerkesztette, s ennek tudható be a magasabb színvonal. Az bizonyos, hogy Horváth János személye fontos szerepet játszott a munkatársak toborzásában, de ne feledjük, hogy ő csak az első három évben állt a kritikai rész élén. Lackó Miklós hívta fel arra a figyelmet, hogy már a századforduló szellemi életében is egy különös megosztottság volt megfigyelhető: nálunk a modern irányzatok hívei csak a szépirodalomban, illetve a tudományos élet olyan területein, mint a filozófia, pszichológia vagy a szociológia tudtak teret nyerni, vagyis ott „ahol a hivatalos', céhes tudomány alig rendelkezett komoly hagyomány- nyár. Az irodalomtudományban és a történettudományban viszont nem.' Az 1910-es években fellépő volt Eötvös-kollégisták sorsa is ezt példázza: „Azok a kollégisták, akik az irodalom felé orientálódtak (...) többnyire a Nyugatnál kötöttek ki (Balázs Béla, Kuncz Aladár, Laczkó Géza (...) Szabó Dezső', később Gyergyai Alben és mások. Akik viszont a szaktudományok felé fordultak, s a tudományt választották hivatásul, szükségképpen a hivatalos tudomány konzervatív intézményeibe épültek be, s ezeket a „céhes" kereteket ig)’ekeztek, a konzervativizmuson belül, új tartalommal, korszerűbb szemléleti és módszertani tájékozódással megújítani.Ez utóbbi csoporthoz tartozott Szekfű Gyula, Horváth János, Eckhardt Sándor, Farkas Gyula, illetve a későbbiekben Kerecsényi Dezső, Halász Gábor, Pais Dezső, Kastner Jenő és Fábián István. S bár ezen a fiatal tudósok egy részét a „korszerűbb szemléleti és módszertani tájékozódás” miatt időnként heves támadások érték a hivatalos tudománypolitika részéről, gondoljunk csak Szekfű Száműzött Rákóczija miatti botrányra vagy Horváth János Forradalom után című cikkének nem túl kedvező visszhangjára,' ők azonban mégsem gondoltak komolyan arra, hogy emiatt az „ellenkultúra” táborához csatlakozzanak. Legtöbbjük a Nyugatba nem volt hajlandó publikálni, saját lap híján pedig jól jött nekik a Napkelet megindulása. Schöpflin Aladár nemrég kiadott levelezéséből például tudjuk, hogy a Nyugat szerkesztősége milyen erőfeszítéseket tett, hogy közvetítésével megnyerjék Szekfű Gyulát és Horváth Jánost munkatársul. Először 1914-ben (a Száműzött Rákóczi körüli botrány alkalmával), másodszor 1917-18 során, amikor felmerült, hogy Babits fogja átvenni teljesen a lap szerkesztését. Szekfű ugyan ingadozott egy darabig, barátja, Horváth János viszont mereven elzárkózott6. A ’30-as évekre ez a határozott elkülönülés már szűnőben volt, a szaktudósként induló Flalász Gábor és Szerb Antal később a Nyugat munkatársa lett, ugyanakkor a fiatal, tehetséges írók közül (Rónay György, Thurzó Gábor) sokan a Napkeletben kezdték pályájukat. FÁBIÁN ISTVÁN ÉS A NAPKELET Mint láttuk, a Napkelet indulásakor egy már meglevő, konzervatív tudós nemzedékre épített: Horváth János, Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor, Farkas Gyula, Pauler Ákos, Rédey Tivadar, Brisits Frigyes, Pais Dezső, Tolnai Vilmos. Az 51
