Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon"? Mi az, hogy "pannonizmus"? (1. rész)
ben a felfogásban konkrétan kimutatható, ami tetten érhető', az alig több, mint a középiskolai magyar órák emléke, ahol is Janus Pannoniustól, mint az „elsó' magyar világi költőtől” egy életre megjegyezhette a diák, hogy „Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek / S most Pannónia is ontja a szép dalokat.” Ezt a frappáns - és szomorúan csekély igazságtartalommal bíró - szembeállítást senki nem úgy értelmezi, mint Itália (maga is hány régióból állt és áll...) és a hajdani Pannon provincia területének az összehasonlító jellemzését. Az olvasóban Pannónia egyenlő Magyarországgal. Senkit nem késztet elgondolkodásra, hogy egy dunántúli püspök a szerző és nem a csanádi érsek vagy a gyulafehérvári püspök, azt meg honnan is tudhatná egy gyerek, hogy a magát pannonjainak nevező, vélhetően szláv vérségű János (?) amikor önmagáról úgy beszél, mint egt' állam, a „hungarus” állam polgáráról, így ír: „Nos hunni” - „mi hunnok”... Észlelhető, hogy a millecentenárium tájékán megsokasodtak a hazánkat Pannóniaként aposztrofáló megjelölések, különösen az idegenfogalomban és némely reprezentatív kiadványban. Ez utóbbiak legfontosabbika az ún. Pannon Enciklopédia, amely a Magyarországról és a magyarságról felgyülemlett tudás korszerű összefoglalása kíván lenni, akár százados érvénnyel. Nem volna ildomos mégsem, ha elvitatnánk mindennemű históriai realitást attól a felfogástól, amely a magyar államot idealizált-klasszicizáló elnevezésével az antik hagyományokhoz köti. Kétfajta érzület munkál itt, ám az kétségtelen, hogy mindkettő szellemi és mentális forrásait a Dunától délre és nyugatra kell keresnie annak, aki ezt az eszmét vizsgálni akarja. Hiszen mi sem nyilvánvalóbb, mint az, hogy aki erre a véleményre hajlik, annak a számára a „latin”, a „városi”, a „keresztény” magyar ideálképe fontosabb, meghatározóbbnak tűnő, mint a „sztyeppéi”, a „vándorló”, a „pogány” ősképe. Inkább akarja lehorgonyozva látni szeretett Komp-országunkat, Magyarországot Európa (úgy lehet: keleti) partjainál, mint Ázsia (akár: nyugati) szélein. Jellegzetesen dunántúli, sőt erősebb kifejezéssel élve: nem-alföldi felfogás ez. Igazságtartalma éppúgy vitatható, amennyire nem az kizáró jellege. „Kizáráson” most természetesen csöndes érzelmi elhatárolódást kell értenünk és nem valamiféle politikai kirekesztést. Ezt az állítást legalább a dunántúli „régióra”nézve akkor lehetne elfogadni, ha bizonyított lenne egyrészt a római városi élet (s valamiféle latin kultúra) folytonossága a birodalom széthullása és a magyar honfoglalás között, illetve az Árpád-házi királyok alatt, másrészt a keresztény élet folytonos megléte ugyanekkor. Ezt a „pannon” álláspontot nyilvánvalóan a leghatározottabban a katolikus egyház képviseli - magyarországi szentjeit Pannónia szentjeinek szereti nevezni. S jellemző, hogy 1947-ben Mindszenti bíboros - az összes magyar katolikus hívő főpásztora - így buzdítja híveit: „Hiszünk benne, hogy a mi imádságaink révén Pannónia Sacra, a Szent Magyarország nem elfelejtett fogalom, hanem élő valóság lesz.” Természetesen dőreség és ízléstelenség volna - nekünk - kritizálni ezt a felfogást (vág}' akár az ellentétét), annak azonban tudatában kell lennünk, hogy ez az örök magyar „határpör” meghatározó szerepet játszik sok minden mellett a „magyar” tájszemlélet kialakulásában, sőt magában a „magyarságtudományban”, sőt bizonyos nemzetstratégia felvetésekben és elhatározásokban is. Folytatjuk 16
