Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja

tött. Am amikor végigvágta a hasfalat, és a mise okádni kezdte az anatómiát, nem bírta tovább. Felugrott, levetette vérmocskos kabátját, és letakarta vele a kudarcba fulladt szertartást. Bakancsa idegesítsen szottyogott a ragacsos tócsában. Rengeteg vére volt. „A vér útja. Megy a vér a vonaton.”

Ki akart menni a folyosóra, de a kabát alól kicsúszott a nő keze. Mintha a halott hívogatná. Letérdelt. A nő vére nem volt különös. Ugyanaz a fémes, bántó íz, amit akkor érez az ember, ha véletlenül ráharap a nyelvére, vagy ha ínyét a fogkefe fölvérzi. Mégis különös áramlás kerítette hatalmába, míg a csukló belső, sima bőrét marcangolta. Mintha áldozatából valami kiáradna, és őbelé folyna át. Krisztián ebben a pillanatban megértette a vámpírtörténetek lényegét, és színről-színre látta az effajta sztorik központi elemének, a vérivás- nak metafizikai szépségét. A vámpír csókja, mely melankolikus hódolattá nemesíti a halálhozó szörnyeteg tettét, és az áldozat vérének alázatos elfogadása, amely az élet kiáradását hűségesen, szeretetteljesen felfogja, most teljes szellemi pompájában foglalta el helyét Krisztián gondolatai között. Saját halottjának tekintette a nőt. Lám, a szertartás mégis megnyugtatóan ért véget. A sötétség szolgájának már csak egyetlen vágya maradt: bezárkózni a kupéba, lefeküdni a holttest mellé, és aludni mélyen, hosszú éveken át.

Durván bevágott a menetszél, ahogy lehúzta az ablakot. Megfürdette arcát a véres huzatban. Fájt itt hagyni a végső valóságot, visszaköltözni az árnyak birodalmába, de a vonat lassítani kezdett, és Krisztián tudta, hogy menekülnie kell. A szőke rongyba törölte kését, betakargatta a testet a MÁV-emblémákkal tarkított szennybarna függönnyel (dulakodás közben tépte le a tudatlan beavatott), és kiment a felszentelt fülkéből. A vonat folyosója üres volt, mint egy kristály. Távoli tanyák pontfényei szurkálták az éjszakát. Megállt a szerelvény, és ő nem akart hinni a szemének, amikor leszállt. A távolodó fénykocsik fölött, a csillagokkal teleszórt égen ott volt a jel. Krisztián az elvérzett bolygót fürkészte, de a vörös csíknak nem volt kezdete, vége. A vonatzaj elült, és ő az ünnepélyessé szelídült éjszakában szeretett volna kimondani saját magának egy nagyon fontos mondatot. Denevér lebegett el a lámpafényben. Ez megzavarta, eszébe juttatta a redőnyt, a poros lakást, az életét. Mindent, amit maga mögött hagyott. „Omagyar bibliai nyelven. Nekrológot mondani a halott bolygóhoz, egyetlen rokonomhoz.” Olyan mondatot akart beleüvölteni az éjszakába, az ő éjszakájába, a vér útjának éjszakájába, amely ősi és fenyegető, mint a farkasüvöltés, s amely ünnepélyes és alázatos, mint egy ima. „Kimondani egy jól szerkesztett mondatot. A vér útja a csillagképek között.” Csakhogy a csillagokhoz nem értett, még a Göncölszekeret is csak hosszas keresgélés után találta meg. Sosem érdekelte az égi rejtvényfejtés; megelégedett a hunyorgó, titokzatos űr szépségével, amihez képest minden tudás nevetségesnek, alacsonyrendűnek tűnt.

„ Lök hülye vagyok az égi dolgokhoz.”

A lány nevetett. Kézen fogva álltak a Hortobágyon, nézték az augusztusi éjszakát. Hirtelen egy hullócsillag hasította át a fekete vásznat. Krisztián soha életében nem látott még ilyet, mindig csak mások meséltek neki a lángoló meteoritről. Kata hozzásimult.

28