Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja
Mohó fénypont a csóró szemekben. Aztán a kapu, ami véletlenül éppen nyitva volt - ritka dolog ez manapság, amikor a lakosság élete folyamatos rettegésben telik -, a zsebben kotorászó kéz, a hűvös, reszelős acélmarkolat, a keskeny haltestek villanása a kapualj átoktavában, a káoszban összeforrt két sziluett, és végül a sötét tóról fölereszkedó' fekete hattyú. A repülés boldogsága. Krisztián a küzdelem közben arra lett figyelmes, hogy a hadonászó, elkapkodott késszúrások milyen pontosan érvelnek, milyen ünnepélyesen tagolják a dühöngő' szimfóniát. Ösztöne mintha lekottázta volna a sors zenéjét, és most ő volt a karmester. Olyan rítust vezényelt, amelyben gyilkos és áldozat a sejtekben élő, kozmikus rendet tükröző ősi táncnak engedelmeskedik. A harmadik döfés után a koldus, aki egyébként is egyre megadóbban harcolt a gyilkos akarat ellen, belekapaszkodott a kabátjába. „Még jó, hogy fekete, nem látszik rajta a vér.” A hatodiknál nekizuhant a salétromtérképes kapualj falának. A kilencediknél végigvágódott a betonon, mint egy megcsapolt gabonazsák. Krisztián - a koncert záróakkordjaként - beledöfött még hármat, azzal átlépte a testet. A jel vékony patakban folyt az összeszabdalt, büdös átmeneti kabátban rángatózó testből. A rosszul körülbetonozott virágágyást fonta körül, majd a kukák felé vette az irányt, de aztán - mintha hirtelen meggondolta volna magát - az utca felé indult, és vékony, de nem lassuló áramlással elindult a járda hosszában. A vámpír ezt már csak akkor látta, amikor kitántorgott a kapun, és égő tekintettel körülnézett. A vér a Baross tér felé csörgött. Fizika. „Ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.” Elmosolyodott, aztán - mint a ködben autózó sofőr a szaggatott fehér csíkot - lába közé kapta a földi jelet, és elindult a nyomában, a magányos csillagok útján. Adóst, hogy a vér útjára lépett, úgy érezte, az ereiben keringő életnek iránya lett. Akigre nem reléje csak az eseményeknek, hanem generátora. Alihoz a ma- gasabbrendű fajhoz tartozott, amely megvetően szemléli a kicsinyes emberi világot, és egyetlen intuitív mozdulattal átlendül a fölött a szakadék fölött, amelynek gyomrában a megfontoltak, az aggódók, a tervezők tekeregnek féregszerű csúszás-mászással. Krisztián az élet - azaz onnan nézve: a halál - mellett döntött. Erezte, hogy ez az indok kissé paradox, de büszke volt arra, hogy most volt először ereje fejest ugrani egy ellentmondásba. Hogy hova vezet ez, arról persze fogalma sem volt, de hiszen a vércsíkot, amit most már a végtelenségig követni fog, éppen azért érezte még most, némiképp lehiggadva is Útnak, mert hosszú idő óta ez volt az első olyan tette, amelynek nem lehetett még csak sejteni sem a végét. „Igen, ezt nevezzük életnek.” Az életgondolat szabad és forró áramlását nem torlaszolta semmiféle morális érzék vagy tudat. Csak annyit érzett, hogy a mámor lassan átadja a helyét valami nyugodt örömnek. Hogy valójában mi történt, mi halt el vagy' mi éledt föl benne, amikor tágra nyílt szemmel vagdosta a szerencsétlenbe a kést, az sem érdekelte. Az ölés meghitt élvezetéhez képest minden „miért” a sivár, emberi világ nyekegése volt csak, az értedének, a korcsok hangja. Csak ment a vér után, amely néhány méterrel odébb - nyilván az aszfalt helyi egyenetlensége miatt - megtócsáso- dott, csillámfelületén a háztetők tüköríve megfakult, végül bőrösödni kezdett. 25
