Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon"? Mi az, hogy "pannonizmus"? (1. rész)

utolsó harminc évének kényszerű „helye” Svájc) - két latin helymegjelölés vonatkozik: Pannónia és mellette Dacia. Az utóbbi vélhetőleg a dákok önnevezésén alapul, s annyit tesz: „a farkasok országa”. Es itt talán leírhatunk néhány kitérő mondatot, amelyek nagyon is ideillenek, csak egy másik dimenzióban.

Kerényi egy későbbi dolgozatában, amelynek a Táj és szellem címet adta, és amely először előadásként hangzott el Keszthelyen - a „pannon” kultúrtáj központjában - 1935-ben (Landschaft und Geist), úgy beszél a tájról, mint az ember nevelőjéről, és hosszan elemez egy toronyszerű építményt (nuragke) Szardínia szigetéről (és Mykénével összevetve), mint az emberfelettiség eszméjének megtestesüléséről, lényegében úgy, mint tér és kultúra kivételes egységéről. Ugyanis innen, e tereptárgy felől nézve válik az általa bemutatott táj értelmes vidékké. És nagyon is beszédes véletlen, hogy a Sziget antológiának ugyanebben a kötetében Kerényi esszéje mellett Hamvas Béla írását is ott olvashatjuk az Aphaia templomról, amely egy, a természetben az ember által létrehozott alkotás térbeli harmóniájának kivételesen hiteles értelmezése, olyannyira, hogy legérzékenyebb építészeink ma is példaként tanulmányozzák.

Hamvas - sajnos ezt kell mondanunk: természetesen — soha nem látta ezt a görög templomot, ahogy a zömét más térnek és tájnak sem, amiről beszélni akart és tudott, ám ez a tény éppen arra figyelmeztet, hogy a „terekről” és „tájakról” a közvetlen tapasztalásnál olykor többet, s talán hitelesebbet kínál az, amit jobb szó híján „belső látásnak” mondunk. Nem árt tehát erre is gondolnunk, amikor a mi kedves Pannóniánkról úgy akarunk beszélni, mint Pán földjéről. Nem (csak) úgy, ahogy szemünk elé tárulkozik. „A mítosz a hely géniuszáról beszél. A görög templom szent helyen épült, de nem azért, mert isten vagy hérosz emléke szentelte meg, hanem azért, mert a hely maga szent. Az istenség is azért választotta, hogy ott jelenjék meg; a hely maga is az isteni megnyilatkozásnak egy formája...” Ha elsőre nem is nagyon tudunk mit kezdeni ezekkel a szavakkal, közönyösen, esetleg kényszerűen járván a mai Dunántúl helyeit és tájait - ám ha meg-megtorpanunk, elmerengve a látványon egy fur- mintos poháron keresztül a somlai Kisfaludy pincénél, megállva a havas tisztáson egy erdőmély] román kápolna előtt, behúzódva egy százados gesztenyefa sátorába, a vihart váró Balaton színeit csodálva, egy portré vonásait egyeztetve valamelyik régi latin sírkövön mai dunántúli arcokkal, egy-egy Nagy László sor vagy Mészöly' Miklós tájrajz ihletforrásán mélázva ..., lehetetlen, hogy ne érezzük a térben, a tájban vagy a szó terében a divinális, az isteni erőt. Vagy gondoljunk a Pilis hegység körül burjánzó elképesztően izgalmas, felkavaró, bár olykor meg-megmosolyogtató „mitikus hisztériára”, mint a magyarság — mindenféle - szent örökségének helyére, vadálló köveivel, árkaival, kolostorromjaival, rejtett meridiánjaival, táltosi tisztásaival, egy hegyre, amely alacsony, mégis távolabbról oly fenségesen különálló, mint - mondjuk — a (véres mítoszokkal teli) skót Felföld, lévén úgy nyitott, hogy egvben teljesen zárt, mint minden mitológia.

Kerényi Goethét idézi, aki mindent tudott, legalább is mindenről volt (többnyire helytálló) véleménye: a szabad természet - „ez az a hely, hova tulajdonképpen tartozunk; itt mintha Isten szelleme közvetlenül csapná meg az embert, és mintha isteni erő hatása áradna...”

Azaz: Pannóniáról beszélve mindig Isten, ember és táj viszonyrendjéről

14