Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Csendes Csaba: A függetlenség tere

volt, vajon miként szerveződött, ki kaphatott oda meghívót, ki hatalmazta meg azt az asztaltársaságot az állampolgári jogaiktól de jure soha meg nem fosztott rabok álláspontjának képviseletére. Ám akkor ezzel mit sem törődtünk. Teli voltunk hittel, reménnyel, szívünk csordultig szeretettel. Ha a pártállamtól igazi lakást - az ötvenes, hatvanas években tőlünk elrabolt igazi otthonunkért cserébe - eddig nem is kaptunk, amelyet most az összegyűjtött repedt-törött nadrággombokért -, ahogy akko­riban mondták kiprivatizálhattunk volna, az azért mégis megfordult a fe­jemben, hogy a törött nadrággombok helyett ezentúl majd legalább tíz- vagy húszfilléreseket dob az arra járó állam polgára az ellopott bukszám helyett magam elé kitett zsíros karimájú szürke kalapomba. Néha kapok tán egy-egy forintot is, és félig szívott staub helyett egy-egy egész szál cigarettát. Hetente egyszer-kétszer a melegpultot is üzemeltető sarki hentesnél vehe­tek majd húsz deka lecsókolbászt, szafaládét, és néha talán én is juthatok olyan darab disznósajthoz, amelyben kevés a szőr. Ropogós sercliből török mellé, hogy aztán - horribile dictu - a pult mögött nem csak az addigi kivételeseknek, de stikában nekem is megnyisson egy üveg kőbányait a veres hangú, veres képű, agyonmosott veres foltos kötényű hentessegéd. Ettől majd kicsit erőre kapok, arcomba visszatér a szín, végtagjaimba az erő. így lesz ez, gondoltam. Hiszen a szívem máris szinte egészen úgy vert, mint egy igazi állampolgáré. iMiután pedig megerősödtem, megmosakszom, felöltözöm, dolgozni járok, megint igazi lakás fedele kerül a fejem fölé, beiratkozom megint a szabóervin- be, újra olvasom Leó bácsi minden könyvét, megint elmulatok majd Kálmán- ka nekrológjain, a jég hátán is megélő nagy zabás Moháczi Báczi történetén, a huncut Katánghy Menyuson, és mielőtt felraknak Szent Mihály lovára, része­lek még valamit a minőség bekövetkezett forradalmából is. Mégis csak jó emberek ezek, csóváltam a fejem, s tapogattam örömömben a rekkenő szeptemberben jegesre hűtött üveg Kőbányait, aztán fulladozva nyeltem a palack szűk nyakán előtóduló friss sörhabot, mikor a hentes eldicsekedett, hogy a kommunista párt megszűntette saját magát, kommunista többé nincs, hol­naptól már csak becsületükre, s a magántulajdonra kényes szocialisták lesznek. A köztársaság kikiáltására a szökött rabok többsége nem ment el. A magán­zárkákban töltött évek alatt elszoktunk az emberektől, a tömeg részeként csapdában éreztük magukat. Ha lakóhelyemmel, a Függetlenség terével ismerkedve sétánk közben a szürkére mázolt ajtajú elektromos kapcsolószekrényt már maguk mögött hagyva tarkójuk felől kattogást, kerregést vélnek hallani, ijedelemre semmi okunk. Mindez a kapcsolószekrénybe kötött s a környék forgalomirányító lámpáit vezérlő úgynevezett behúzó relék zaja. A sortüzek ideje már elmúlt - erre legközelebb majd 2006-ban kerül sor - egyelőre nem lőnek ránk sem elölről, sem hátulról, sem gépkarabélyból, sem géppuskából. A felporlott cementjárdán már 1990 felé haladhatunk, a szabad választások felé, amit követően megszületik majd a magyar függetlenség és szabadság. Parkot is elneveznek majd róla, az ötvenhatos sortüzeknek pedig amúgy ma­gyarosan utána néz majd a bekötött szemű Justitia. (Aki különben - az ember­6

Next

/
Oldalképek
Tartalom