Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Gyurácz Ferenc: Szabadrablás
Az általános bizalmatlanság légkörében alig van ember, aki elhinné, s ha mégis, akkor be is vallaná, hogy elhiszi, hogy lehetséges a nemi önmegtartóztatás, és hogy aki így él, az még normális és egészséges is lehet. (A mostanában állítólag terjedő' aszexualitás - a nemiség iránti teljes érdektelenségben való megelégedés -, ha nem betegségbó'l ered, akkor sem tekinthető önmegtartóztatásnak, ellenkezőleg: a nemiség aberrált, végső soron pedig pornográf megéléséről van szó. A negatív pornográfia is pornográfia.) Ez a rosszhiszeműség odáig terjed, hogy az önmegtartóztatásban élő társadalmi csoportokra, így elsősorban a katolikus papokra és szerzetesekre évszázadok hadjárata után még ma is a gúny és a gyűlölet mérgezett nyilai zúdulnak. Nem kell nagy bátorság ehhez a magatartáshoz, miután az egyházat már az összes európai országban marginális helyzetbe szorították... A cölibátus nehéz próbáját, illetve a szerzetesnővérek tisztasági fogadalmát természetesen nem minden katolikus pap és apáca tudta kiállni a múltban sem, és nyilván ma is ez a helyzet, de bizonyosan sokkal többen betartják a papi élet nemiségre vonatkozó szabályait, mint ahogy azt a közvélemény gondolja. A közvélekedést a többségében liber- tinus erkölcsi felfogást képviselő média nagymértékben alakítja, és ha a világon élő többszázezernyi katolikus pap és szerzetes közül egyvalakiről kiderül valami szexuális eltévelyedés, akkor az okvetlenül nagy hírverést kap, és még hosszú ideig szerepel a kommentárokban, példaként az egyház mélységes képmutatására és az önmegtartóztatás embertelenségére és lehetetlenségére. Pedig az igazán nagy hipokrízis éppen az, hogy az egyház marginális eseteit óriásira felnagyítják, hogy ezzel kihúzzák a szőnyeget a tradicionális vallási felfogás alól, amely a legbiztosabb védelmet nyújtaná ama pornográfia ellen, amelyet közben a vádaskodók totálissá növelnek. KORHATÁRMENTES PORNOGRÁFIA: A MEGRONTÁS VÉTKE A (prof. Molnár Tamás klasszikus kifejezésével élve) „liberális hegemónia” orgazmus-centrikus civilizációjában magától értődő módon megfertőződik pornográfiával a gyermeki világ is. Hiszen ha az élet célja az élvezés (enjoy it! - ez az életprogram), akkor már a nevelés - pontosabban a szocializáció, hiszen a nevelés sérti a gyermek szuverenitását, ezért megszűnik - során hozzánő e célkövetéshez az egyén. A gyerek számos esetben kikerülhetetlenül találkozik a szexualitás pornográf ábrázolásával (akár köztereken, de rajzfilmekben, reklámokban, az internet használata során, és még a sportújságban is). Sok esetben pusztán a nemiség teljes mélységében megfejthetetlen, metafizikai titkának sivár profanizálása, tabutörő semmibevétele tapasztalható (pl. amikor a szülők meztelenül járnak-kelnek otthon, uszodai öltözőbe magukkal visznek másnemű gyerekeket stb.). De ha éppen nem is tudatos az istenkáromlás, és még csak nem is a szexuális ingerküszöb manipulálása a nyílt vagy elleplezett cél, akkor is, az egész élet értelmezése a pénzen megszerezhető, akár társak nélkül is élvezhető materiális örömök jegyében folyik. Márpedig a lelki és szellemi tartalmak kihagyása a kommunikációból és a tündérmesék túl korai leleplezése az élet pornografikus szemléletét eredményezi már a legkiszolgáltatottabb korban. A rendszer benső, alkati részévé vált megrontás a liberális-pornografikus 20
