Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Kiczenkó Judit: Útban a Szondi két apródjához
ságdarabok beemelését, más perspektívák és eltérő nézőpontok érvényesülését biztosítják. Az elhallgatás, a redukció és eufemizmus alkalmazása nemcsak Szondit „idealizálja”, de Alit is (ahogyan Losonczi Istvánt is). Különböző okokból például minden narrátor hallgat a Szondi által Alinak küldött pénzről,4' így — a ballada (vélhető) szándékának megfelelően — Ali temetési gesztusa a lovagiasság és hősiesség előtti őszinte tisztelgésnek hat. A műalkotás „lépcsőzetes emelkedése” érdekében alkalmazott említett költői fogások (kihagyás, elhallgatás stb.) nem jelentik azt, hogy a szükséges helyen és mértékben ne működjön a „részletező figyelem”, mert ez „adja meg”, hogy a műben „minden oly határozottan, oly világosan terem képzeletünk elé [...] hely, csoportok, egyének [...] otthonossá leszünk a térben, és tisztán kive- hetjük a rajta mozgó tömegeket úgy, mint egyes alakokat.”48 A végleges változatot indító narráció, a török küldönc, illetve az apródok szövegei együttesen eleget tesznek e követelménynek. A két apród, című töredék-kezdemény is a végleges változat kezdetéhez hasonló: Szondi már eltemetett halott s ott térdepelnek sírjánál az apródok. A 23 soros Szondi című töredék pedig mintegy prológusa a végleges változatnak, Szondi, illetve a harmadik személyű elbeszélő vázolják a csata előtti helyzetet, a várfeladás ajánlatát és Szondi válaszát: Töri török Drégel várát keményen; Basa büszkén járat: Adja fel a várat Kegyelemért cserébe. Kegyelem az istennél van: Folyamodom elébe! [...] De azért mi nem megyünk ki, Itt halunk meg a romon. Aranyt a műegészról, továbbá dallam-téma szoros kötelékéről alkotott elképzelése, késztethette, hogy e töredékből nem hasznosított néhány technikai megoldást, például az alliterációkat. Avers — nem is nagyon rejtett didaxisáról — már többször volt szó. A mesterségszerű narrátor azért fontos, mert nemcsak az előbb már kiemelt, jól propor- cionált, a koncepció kibontásához nélkülözhetetlen, részletezés mestere, hanem éppen a koncepció és didaxis közvetítője, a művészet közegén át, annak kizárólagos eszközeivel. Zrínyi és Tasséból idézek: „E megjegyzést azokért tesz- szük, kik minduntalan classical példányokra hivatkozva, fájlalják, hogy költészetünkben egy idő óta megapadt a philosophiai elem; értvén ezalatt - úgy látszik - a költői művekre amúgy kívülről s mintegy parázsan hintendő savát a reflexiónak: az eszmedús észrevételeket, életbölcs maximákat, emlékkönyvbe való mondatokat s több effélét. Mintha bizony a költő nem akkor volna bölcsész is leginkább, midőn összhangzatos alak- s tartalomban előállítja a szépet, azon szépet, mit a philosoph értelmezni sem tud! Mintha szükséges volna ezenfelül, s az összhang kárára, bölcselmi közhelyekkel raknia meg költeményét!”49 152
