Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Tarjányi Eszter: Arany János történeti balladáinak múltszemlélete
hetőek. Fenntartja, de tovább is mozdítja a hagyományt, a nézőpont ádie- lyezésének a segítségével. A múlt megértésének a jelenre nézőpontjából levont tanulságának a hagyományos szemlélete, az emlékezetessé tett múlt helyett itt már a megírás ideje válik fontosabbá. A történeti téma pusztán csak leplezi az 1850-es évek politikumának és a nemzeti lét újfajta lehetőségeinek a firtatását az allegorikus értelmezési kört is felkínáló Arany-balladákban. A história magistra vitae toposza tehát Arany történeti balladáiban egyszerre érvényesül, és egyszerre mutatja már az átalakulást egy másfajta történelem- szemléletté. Ez az újabb azonban abban hasonlít a korábbihoz, hogy a jelen és a múlt rövidre zárását továbbra is működteti, csak a nézőpont és az érdek változik meg benne. A jelen szempontrendszere, az 1850-es évek konkrét politikai szituációjának a példázatos megértése kerekedik felül a hősi múlt emlékezetben tartásának a hagyományos funkcióján. A történelem személyes ala- kíthatóságát vagy legalábbis befolyásolhatóságát ígérő mozgásterek, magatartás-lehetőségek bemutatása felé mozdul el a balladai tradíció. Az átalakítva továbbvitt múltszemlélet mellett az Arany-féle történeti ballada a hangvétel összetettségében tér el még a hagyománytól. Képes elkerülni a műfaj naiv és patetikus szólamát, képes a közhelyszerűvé váló témaválasztást még egyszer elfogadható közegbe állítani. A megformáltság sűrítettsége, a szerkesztettség feszessége és utalásos jellege, a gyakori közvetett, az eseményektől eltávolító objektívabb — azaz a kulturális emlékezet hordozójának a szerepét önmagától elhárító - narrátori pozíció alkalmazása, mint az apródok a Szondi két apródjában vagy a Zách Klára éneklője, aki a vers alcíme szerint „egy hegedős a XIV. században”, mind-mind olyan távolságtartást jelentenek, amely műfaj esendőségét hívatott kikerülni. A két vagy többszólamú cselekménymondás, a disszonáns esztétikai minőségek összejátszása, mint például a nyelvjátékok szerepeltetése a legkevésbé játékos atmoszférájú versekben a Szondiban és az V. Lászlóban, a különböző narrációs szintek összecsúsztatása A walesi bárdokban28 szintén hasonló, a hatáskeltésre irányuló beszédmódot fenntartó és kiélő, de a naiv történelemszemléletét és teátrális jellegét már szinte reflektáló módon eltávolító formai megoldásoknak tekinthetők. Jegyzetek ' Ennek a hiánya miatt nem lehet történeti balladának tekinteni a Tetemrehívást, mivel az itt megjelenő középkorias szokásjog és nyelvhasználat (pl. pörosztó, alabárdos) ellenére nem rajzolódik ki egy valóban hiteles történeti elemeket feldolgozó, történeti időben akár évszámmal is elhelyezhető historikum. E vers esetében inkább a történeti ballada lét- és poétikai lehetőségének ironikus „tesztelésiéről beszélhetünk. A történeti balladára irányuló későbbi kísérleteket, már a műfaji reflexiót is magában foglaló hagyományfeltámasztásként értelmezem (Vö. Ady Endre: Nincs ballada) : Arany János, balladák, „Oszikék", szerk. és jegyz. KERÉNYI Ferenc, (Matura klasszikusok) Bp., 1993, 11. ’ A walesi bárdok megírásának az idejére nézve: MALLER Sándor-Neville MASTERMAN, „Ötszáz, bizony, dalolva ment lángsírba tvelszi bárd”, It, 1993. 276. skk. 4 Vö. IMRE László: Arany János balladái, Tankönyvkiadó, Bp., 1988, 10-11. és Uő: Műfajok létfonnája XIX. századi epikánkban, Debrecen, 1996, 49-SO. 5 SOTÉR István: Világos után. Nemzet és haladás: AranytólMadáchig, Szépirodalmi, Bp., 1987, 207. ‘ SZÖRÉNYI László: Epika és líra Arany életművében = Sz. L.: „Múltaddal valamit kezdeni”, Mavvető, Bp., 1989, 193. 140
