Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Tarjányi Eszter: Arany János történeti balladáinak múltszemlélete
ténetiség, a nemzeti téma, a közismert történeti szereplőgárda képes volt domesztikálni a szokatlan műfajt, amely így az eposzhoz és a történeti kisepikához, az elbeszélő költeményhez közeledett, csak a történetmondása volt kevésbé átláthatóan lineáris, a történetmondó személye változó, és beszédmódja nem egységesen harmadik szentélyű. Az áttekinthető történetvezetés hiányának az ú. n. „balladai homály”-nak az idegenszerű, nyitottabb kompozíciót sejtető és a korban feltehetően irritáló jellegét azért tudta áthidalni a történeti ballada, mert olyan nemzeti emlékezetben élő történeti személyekhez kapcsolódott, akiknek a sorsa már korábban is ismert volt a hazai olvasóközönség számára, tehát a szövegérzékelés egy széleskörű nemzeti ’sen- sus communisra’ támaszkodott. Ezzel tudott a magyar nyelven írt történeti ballada átfogóbb hatású lenni, mint a németül íródott magyar témájú balladák, amelyek a nyelvük miatt a nemzeti identitástudat érzetének a felkeltésére képtelenek voltak. Mivel a történet már ismert volt a magyar kultúrában nevelkedett olvasó számára, a befogadói élményt ezért nem a cselekménybonyolítás mikéntje, hanem a már ismert események invenciózus megjelenítése, a megformáltság eredetisége adta. A ’sensus communis’-on, a nemzet közösségének a nemzet történeti hagyományára épülő érzékét értve válik érthetővé, hogy a Szondi (Czuczor: Szondi, 1832, Erdélyi: Szondi Drégelen, 1853), Eíunyadi (Czuczor: Hunyadi, 1833., Hunyadi halála, 1837., A legszebb ének, 1837.), Dobozi (Kölcsey: Dobozi, 1821.) és Kont (Czuczor: Kant, 1837., Garay: Kont, 183 8.)18 a reformkori balladáink legkedveltebb szereplői, a hazai olvasóközönség számára olyan jól ismert alakok voltak, akiknek a tetteit elég volt csak jelzésszerűen felvillantani, a történeti kort és eseményt felidézni, de nem kellett tettüket részletekbe menően hitelesen, történeti regénybe vagy eposzba illő módon elbeszélni. Olyan hősök szerepelnek tehát a jobb reformkori balladáinkban, akiknek az önfeláldozó hazaszeretete példaképül szolgálhatott, akikre elég volt utalni, az az olvasó, aki értette az utalást, az a nemzet közösségéhez tartozónak vélhette magát. Talán ezért volt képes a népballadai és a műballadai jelleg reformkorban erős szimbiózist létrehozni. Az orális kultúrából eredő népballadai befogadás és a nem orális kultúrából eredő, de az orális hagyományozódásra jellemző retorikai eljárásokat (pl. a refrént) felhasználó reformkori történeti ballada befogadása hasonló közösségi identitás érzetre alapozódott, csak az utóbbi az archaikus közkincs helyett a közös történeti emlékezetve, épített. A történeti balladának mindezen poétikai sajátosságánál fogva talán még a többi históriai műfajnál is nagyobb szerep juthatott - a nacionalizmus elméletét új alapokra fektető Benedict Anderson kifejezését alkalmazva - az „elképzelt közösség”19 sajátos stílusú, azaz jelen esetben balladai hangoltságú kulturális megteremtésében. Ennek a közösségszemléletű történelemképzetnek a leírásához, amely a ballada szempontjából válhat most érdekessé, érdemes egy újabb tájékozódási keretet kijelölni, Anderson ugyanis kulturális, irodalmi szempontú működésmódját nem vizsgálta. A történeti balladák olyasféle történelemszemléletet mutatnak, amelyet talán leginkább a Jan Assmann által meghatározott kulturális emlékezet fogalmának a segítségül hívásával lehet megérteni. Az ókortörténész a hagyományos felfogású, objektivitásra és pártatlanságra törekvő, 135
