Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - B. Müller Márta kisnovellái
Don Angelo Don Angelo úgy áll azon a képen, hogy mindenki rögtön észreveszi, az az ember él-hal ezért az osztályért, de főleg értem, aki mind a huszonhat fiú közül a legkisebb, a legszerencsétlenebb kinézetű vagyok, akinek oltalmazón a vállára teszi a kezét, s szinte átsüt a képen a tekintetéből áradó határtalan szeretet. Ma délután temettük dón Angelót, és amikor hazaértem a búcsúztatásról, elvonultam a régi szobámba, mint gimnazista koromban, és előszedtem a fényképeket, de gyorsan átlapoztam mindet, csak azoknál időztem el hosszabban, amelyeken don Angelo is rajta volt. Kirándulások, elsőáldozás, évzáró, bérmálás, no és a legutolsó, az érettségiző osztály csoportképe, rajta az összes tanárral, akinek a keze alatt az osztály a nyolc év folyamán megfordult. A temetésére hazajött az egész osztály, legalábbis aki él és Olaszországban maradt, mert a huszonhatból hárman már meghaltak, öten pedig külföldön dolgoznak, így csak tizennyolcán voltunk a temetésen. Volt aki a feleségét is elhozta, olyan is, aki a gyerekeit is, hadd lássák, milyen egy temetés, mondták, én ezen kicsit elcsodálkoztam, nem értettem, miért pont a katekizmus-tanárának a temetésére kellett elhoznia, miért nem viszi inkábba nagymamájáéra vagy bárkiére, aki a családjában meghal. Aztán gondolatban rögtön meg is dorgáltam magam, mert beláttam, neki is éppen úgy a lelki vezetője, szinte családtagja volt don Angelo, ahogyan nekem, meg talán mindünknek az osztályból. Akikkel olyan szoros barátságban voltam az osztályban, hogy a legféltettebb titkaikat is elmondták nekem, azoktól mindenesetre így hallottam, szó szerint. Csak azért nem voltam féltékeny rájuk, mert tudtam, don Angelo senkivel sincs olyan közeli viszonyban, mint velem. A fényképen pont a langaléta Sergio áll mellettem, akit másodikban még Törpének csúfoltunk, azt hittük, így is marad, aztán később ő lett a legmagasabb az osztályban. De éppen csak az iskolában élvezhette elsőségét, mert érettségi után egy hónappal autóbaleset érte. A bátyjával ment motorral, amikor nem sokkal Finale előtt előzéskor elcsapta őket egy szembejövő kamion. Azonnal szörnyethaltak mind a ketten, a kamionos pedig idegösszeomlást kapott, utána nem tudott a volán mögé ülni, egész életére nyomorék maradt lelkileg, annyira megviselte a baleset. Don Angelo is nagyon megsiratta őket, hisz mindketten a tanítványai voltak. Nem is tudta eltemetni őket, nem vállalta, azt mondta, jobb lesz, ha don Salvatore temeti őket inkább. Az érettségi fényképünket nézve hirtelen az is eszembe jutott, hogy tíz év alatt is mennyi minden történik egy ember életében, nem kell ötven-hatvan- nak eltelnie, sőt, még tíznek sem talán, hisz a sorfordító események szinte mindig egyetlen pillanat leforgása alatt történnek. Azon gondolkodom, ha nem don Angelo áll hozzám a legközelebb a gimnáziumi éveim során, vajon akkor is így alakul-e az életem. Persze, tudom, fölösleges az ilyen kérdés, de mindig is szerettem eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem don Angelo tanít meg mindarra, ami a legfontosabb egy ember életében: kisiskolásként tőle tanultam meg, milyen a szavakkal is ki109
