Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - B. Müller Márta kisnovellái
utolsó időkben, akikkel vannak közös gondjaid, vagy olyanok között, akik előtt titkolnod kell, hogy te már búcsúzni készülsz; előttük meg kell játszanod a friss, fiatalos nagymamát, és csak ha már mindenki lefeküdt, és magadra maradtál, akkor gondolhatsz nyugodtan az elmúlásra. Ahogy serdülőkorodban a serdülők között vagy szívesen, idős emberként, a végső életszakaszban, szívesebben vagy a korodbeliekkel. Úgyhogy légy nyugodt, jó helyen lesz itt az édesanyád. Ez a kastély éppen neki való. Olyan itt, mintha megállt volna az idő, mintha a kastélyparkon kívüli idő idebent már egyáltalán nem jutna szerephez. És talán nem is jut. Időtlenül múlnak a napok. Reggeli, foglalkozás, ebéd, csendes pihenő, foglalkozás, uzsonna, séta, mosakodás, vacsora, tévénézés, lefekvés, alvás, és másnap kezdődik minden elölről. Szépen rendben, nyugodtan. Pontosan erre van szüksége itt mindenkinek. Az állandóságra, amiben kapaszkodót talál. Hogy biztosan tudja, holnap megint ugyanúgy lesz, ahogy tegnap volt, és holnapután is. Ez a rend független a kinti világ rendjétől, itt már nem kell sietni sehová, innen már nincs hová sietni. Édesanyádnak talán mindegy, hol van, de neked nem mindegy. Nem mindegy, hogy folyton idegeskedsz, ha nem vagy otthon, hogy vajon nem tesz-e kárt magában, nem gyújtja-e véletlenül magára a házat. Úgyhogy menj csak szépen haza, és próbáld végiggondolni, amit mondtam. Hidd el, komolyan mondom, nem csak vigasztalni akarlak, tényleg így is gondolom. Ez itt méltó környezet a búcsúzáshoz, amely ugyanolyan természetesen jön majd, ahogy a konyhások minden reggel fél hétkor megterítenek az ebédlőben, és kiadják a reggelihez a kávét, teát, kakaót, ki mit kér. Ne bánkódj. Nem te irányítod a sorsodat. Gondolj csak arra, amikor gyerekkorunkban azt mondtuk, mi ketten örökre elválaszthatatlan barátnők maradunk. És mégis, ez a kastély, meg az édesanyád állapota kellett hozzá, hogy huszonöt év után újra találkozzunk. Gondoltad volna, mikor tizennégy évesen annyira fogadkoztunk? Pedig ilyen az élet. Én már megtanultam. Nem szabad mindenhatónak képzelni magunkat. Nyugodj bele, egyszer már eldöntötted, hogy idehozod az édesanyádat. Fölösleges gyötörni magad, lelkiismeret-furdalást kényszeríteni magadra. Menj szépen haza, és éld az életed. Az utolsó képen néma férfiak ülnek a pádon, botjukra támaszkodva nézik, amint az idegen asszony lehajtott fejjel elsiet előttük, de egy futó pillantást azért vet még rájuk, mielőtt beülne a kocsijába, gázt adna, és rákanyarodna a kastélyparkból kivezető útra, amely még csak a bekötőútra visz; megáll egy hosszú, végtelenbe nyúló pillanatra, mielőtt rákanyarodna az útra, s közben végigvonulnak előtte a kastélylakók, hosszú, végtelenbe vesző, kettes sorokban, előbb arctalan tömegként, mely könnyű, szinte légiesen könnyű léptekkel tart a semmi felé, aztán lassan körvonalat öltenek az arcok, horpadt, borostás, férfiarcok fordulnak felé, mélyen ülő szemükben mérhetetlen bánat ül, miközben elvonulnak az autó szélvédője előtt, utánuk jönnek a fejkendős, görbe hátii öregasszonyok, göcsörtös ujjaikkal botjukba kapaszkodva, s mintha megtorpannának előtte, vetnek rá egy keserves pillantást, aztán jönnek kerekes székükben a bénák, egy egészen fiatal, talán vele egykorú asszony is, aki a nyakát se képes tartani, fémmerevítő rögzíti, nehogy kibicsakoljék, miközben elsuhan az autó előtt, és utána egyre többen jönnek még, tömör, alaktalan masszába áll össze a sok idős férfi, 94
