Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Alexa Károly: Környezettanulmány (gyanánt) az Apokrifról

III. Es az A.? Es PJ

Vasadi Péter verse-versmondata: Lábjegyzet (A figyelem kertvárosa, 2008)

„Elméletben lehet valaki P. J.-nál több,

„jobb”, „nagyobb”, de nála vakítóbb, s hegyesebb nincs még egy a világirodalomban; a lenti szenvedés mélyföldi silója röptette ki vakmerő nyilait, mik „közönséges nyelven” feleselnek a világgal, bűnössel s áldozatával; de miféle erő feszít itt, s fürdeti vesszői e ragyogásban?”

Utószó

A hivatkozott előadás, amelynek sajátos felidézése és persze felülírása próbál lenni a fenti szövegkonstrukció, 2008. április 18-án hangzott el Szombathelyen egy Pilinszky-konferencián. A konferencia szervezője, Fűzfa Balázs szeptember 3-i e-mailjében arról tudósít, hogy a konferencia anyagait összegyűjtő kötetben írásomat nem közli, mivel „az egész nincs még készre gyúrva”, illetve „tényleg nincsen még kitalálva”... Azaz nem üti meg a mértéket. Későbbi leveleit nem idézem, melyekben „kettőnk” holmi „összezörrenését” emlegeti hallatlan tiszteletének többszöri kinyilvánítása mellett - csak az október 5-én postázottból egy szakaszt. Ebben azt az óhaját fejezi ki, hogy a jelzett kötet „hivatalosan” még nem jelent meg, noha valójában már megjelent, tehát az Életünk jó lenne ha néhányat közölne a „hivatalosan nem”, csak valóságosan publikált tanulmányokból, s - teszi hozzá - „ebben a blokkban vezető anyag lehetne a Te szöveged, amely nem került be a kötetbe, mert az utolsó utáni pillanatban készült el.”

Természetesen nem azért bátorkodom közrebocsátani most dolgozatomat, hogy Fűzfa szerkesztő döntési kompetenciájáról valamiféle szélesebb irodalmi nyilvánosságnak adalékkal szolgáljak, hanem azért, mert előadásomnak van két olyan pontja, ami egyrészt a Pilinszky-filológia számára tesz javaslatot, másrészt a világháború utáni irodalmunk két évtizedének egyik — rendszeresen soha nem vizsgált - alapkérdésére hívja fel a figyelmet. Az egyik tétel az Apokrif és a Télkozló ország különös együttállása, a másik az egzisztencializmus kettős irodalmi hulláma. Mondott szerkesztő visszautasító levelében — megnyugtatásomra? - közli, hogy „Természetesen a dolog abszolút kettőnk között marad, ezt mondanom sem kell.” Hát ne maradjon, mondom én. Különösen ne „abszolút”.

64