Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - Szemadám György: Város
3 SZEMADÁM GYÖRGY Város* Az ember - egészen a legutóbbi időkig - mindig is úgy hitte, hogy saját személyiségének harmóniája csak Isten segedelmével, szellemének, lelkének és testének összehangolása révén teremthető meg, s szűkebb környezetének - akár a lakásának, illetve a lakhelyének - is erre kell rímelnie. Meg persze a városnak, amelyben élünk. S a hazának, ahol otthonosan kell (kellene) éreznünk magunkat. Es végül a Világmindenségnek is, amelynek részei, gyermekei vagyunk. A Mérték persze innen adódik. Abból a kozmikus harmóniából, amelynek meghatározó zsinórmértéke az Isteni Rend, amelyből középkori őseink még kihallani vélték a „szférák zenéjét”, s amelynek sugallata alapján létrehozták városaikat, melyek mindig kitüntetett helyen, „a világ közepén” - köldökén - létesültek, s amelyhez úgy kötötte az ott élő embert a tudata, mint ahogy egykori köldökzsinórunk eltörölhetetlen nyoma köt minket szülőanyánkhoz. A város racionális tervezettsége és geometrikus rendje azt hivatott jelképezni, hogy az ember felismeri az istenek, illetve az Isten által reá szabott földi küldetést. Mert anyaföldünk e pontjának - szülővárosunknak -, ennek a befogadó, védelmező, tápláló, de egyúttal korlátozó helynek szakrális funkciója szimbolikusan nem más, mint az égi és földi szféra közötti kapcsolattartás, az égi minta földi vetületének megtartása. Egyértelműbben fogalmazva: a város az Isteni Rend modellje, afféle man- dala. A mértékek által szabályozott, „testre szabott”, belakhatóvá tett tér, amelynek alaprajza meghatározó jelentőségű szakrális pontok köré épül. Ez a rendezettség - melynek rendezője első sorban is a Teremtő, segédrendezője pedig az adott emberi közösség - teszi belakhatóvá ezt a mandalát. Városok építése csak a magas kultúrákra jellemző, s kitüntetett helyüket egykor többnyire valamilyen isteni beavatkozás jelölte ki, hisz fentiek értelmében a városalapítás nem más, mint egyfajta theophania, illetve a Teremtés megismétlése. Babilon neve például önmagában is kifejezi a város szimbolikáját, hisz jelentése: „Isten kapuja”. Kínában egykor a civilizáció legmagasabb vívmányának tekintették a városalapítást, s a hagyomány szerint városaik helyét - természetesen a világ középpontjában - maga a Nap határozta meg. A görögök Pállasz Athénéje - a Város rendíthetetlen védelmezője - a bölcs rend isteni megtestesítője volt. A zsidóság az „Égi Jeruzsálemet” tekintette annak az ideális városnak, ami a hívő ember számára méltó lakhelyül szolgálhat. A város és a vár szó nem véletlenül cseng egybe a magyar beszédben, hisz utóbbi sem más mint falakkal és bástyákkal megerősített város, a védelmező isteni és királyi hatalom jelképe. * Elhangzott 2006. december 13-án az Újlipótvárosi Klubgalériában, a Szinyei Merse Pál Társaság Város című kiállításának megnyitóján. 68
