Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Illés Péter: Régi szőlőhegyek, hegybéli közösségek a Vasi-Hegyháton
rohantak, és sikerült kihúzniuk a hirtelen kétségbeesésében az életétől megválni készülő szőlősgazdát, akit gondatlansága miatt még később bíróság elé is állítottak. Akárhogy is, a filoxéravészt követő időszakban az önellátást, a helyi fogyasztást a direkttermő szőlők borai is kielégítették, azok gondozása is szolgáltatott elég okot a hegybéli tartózkodáshoz. A XX. század első felében a hegyháti borok és szőlőhegyek hitvallását a legnagyobb odaadással és rajongással alighanem Horváth Lajos kámi jegyző fogalmazta meg 1938-ban: „Pedig, amiért mi annyit dolgozunk, aminek mi annyira örülünk, ezek az úgynevezett »márkás« boraink, amint kedves jó barátom, az apatikus Miklós mondani szokta: Noha. Latabár. Elvira. Otelló mind finom jó különlegességek. Nein holmi badacsonyi vagy somlói s mi mégis tudunk ennek is örülni és meg is vagyunk ezekkel is elégedve, tán még jobban, mint a fajborok gazdái s ettől is van jókedv, nóta s a kengurut ragozza tőle sokszor a koma meg a sógor, amikor többesszámban mondják: »nini hiszen kentek gurulnak«. [...] De jó is, hogy van az a hegy! Ez egy külön világot jelent.. Akármilyen fáradt, is az ember, oda mindig szívesen megy! Nem az italért magáért, hanem azért, mert ott a hétköznapi élettől eltérő kiilönélet van. Mihelyt a hegykapun az ember belép, a beggyepií határt von már a mindennapi élet rögös országúja között és köztünk. Az elkanyarodik be Szemenyébe, viszi a mi mindennapi bajainkat, gondjainkat, rajta hagyott lábnyomainkkal együtt az élet terhét. Mi pedig mintha nem is azok lennénk, akik idáig jöttünk. Tán még pár lépéssel a kórház, az adó, a ruha, a cipő gondjaival voltunk elfoglalva, de tűikor a hegykapun keresztül léptünk, mintha az öröklét levegőjéből szívtunk volna magunkba, most tele tüdővel lélegzőink, vígakban lépünk, fiiityörészünk, dudolunk és örülünk, hogy itt vagyunk. 10 A régi petőmihályfai szőlősgazdák szerint a bort azért jó inni, mert felmelegíti a vért, és ettől erősebb lesz az ember, annyit azért nem szabad inni, hogy részeg is legyen tőle, mert megárt az egészségnek, túl erős lesz a vére, és annyira hajtja a szervezetét, hogy nem bírja ki."1 Úgy tartották, hogy a gyenge „mihálfai” borokból a napi három litertől sem lett részeg az ember. 1952-ben, a néprajzkutató Dömötör Sándornak még egy ódon baltavári présházpince gerendája kapcsán a következő bevésett feliratról mesélhettek: „Guta üti azt tu eg orrba, Aki vizet önt a borba. Igyunk tehát tisztán sorba, így jutunk el öregkorba fi'1 A nagytilaji szőlősgazdák úgy mondták, Noé apánk, amikor a bárkából kiszállt, hat állat vérével kente meg a szőlő vesszejét.1" Ez a hat állat volt a tigris, az oroszlán, a medve, a majom, a disznó és a galamb. Hatásuk a tilaji borban is megtapasztalható volt: mert aki többet ivott belőle, olyan lett mint a tigris, bátor, vakmerő, majd mint az oroszlán, erős, aztán mint a medve, táncos kedvű, dirmegő-dörmögő, ezután pedig mint a majom, utánzó, mókázó. Még egy jó pohár után olyanná vált, mint a disznó, bele feküdt a pocsolyába. Ha mindezeket követően még egy pohárral megivott a mértéktelen gazda, a felesége előtt minden állatot elfelejtve nagyon szelíd galambbá vált. Gősfán tudva lévő volt, hogy a gőshegyi bor a halottakat is feltámasztotta. Történt egyszer, hogy egy hegybéli mulatozás közben egyikük egyszer csak elvágódott, 35
