Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Illés Péter: Régi szőlőhegyek, hegybéli közösségek a Vasi-Hegyháton

A XVIII. századi fejlődés mértékét jól érzékelteti az 1720-ban rögzített állapotoknak az 1785-ben készült hegyvámos szőlőkkel való összevetése is (2. ábra). Az átlagosan háromszorosára növekvő szőlőhegyek közül a legkiugróbb fejlődést a döröskei és szarvaskendi hegyek mutatják. Itt nyolcszoros, illetve hatszoros műveltterület-növekedést lehet megállapítani. Mindeközben a Baltavár és Kisbér (ma Bérbaltavár, Vas m.), illetve a Tilaj (ma Nagytilaj, Vas m.) környéki hegyek átlag 5-6 kapás szőlőparcellái a legnagyobbak voltak a vidéken. Az extraneus szőlőbirtokosok száma kiemelkedően magas számot mutat az egervári hegyen, ahol arányuk majd háromnegyede volt az összes szőlősgazda között, de a Baltavár és Nádasd határában fekvő szőlőhegyeken is több mint a gazdák fele vidéki volt a XVIII. század második felében. Készült boraikat a hegygazdák elsősorban maguk között fogyasztották, részben időszakosan árulhatták.

A szőlőhegyek sajátos, a falvak mindennapjaitól hagyományosan elkülönülő életvilágai igazán a XIX. század első felére teljesedtek ki. 1836-ban Fényes Elek a vasi bortermő helyek között a „kemensallyai” területeknél előbbre sorolta a „hegyháti”-1, sorrendben a kőszegi, monyorókeréki (ma Eberau környéke, Burgenland), langczali (ma Güssing, az egykori Németújvár környéke, Burgenland) és tótsági (ma a Prekmurje/Muravidék tájegység része, Szlovénia) bortermő helyek után (3. ábra).2’ Avasvári, oszkói, nádasdi szőlőhegyek borait tartották a körmendi járásban helyben legjobbaknak. Az 1828. évi országos összeírás megjegyzései szerint a hegyháti falvak lakosainak olyannyira „bálványuk lévén” a szőlő, hogy még a szántóföldjeik rovására is a szőlőhegyi parcellákba hordták a trágyát, és inkább azt ápolták.“ A szőlőművelés munkálatait ekkor az évi háromszori, de inkább kétszeri kapálás, a metszés, a kötözés, a gyomlálás, illetve néhány kivételt leszámítva a karózás és a szüretelés jelentette.2'

Az említett összeírás és az 1832. évi kiegészítések alapján kalkulálható, egy főre jutó nyolcvankilenc és egynegyed liter bornak sem a mennyisége, sem a minősége nem tette lehetővé a tájegységen kívüli borkereskedést.“ A hegyháti parasztgazdaságok kiegészítő üzemeként elterjedt szőlőművelésről és az egykori hegyháti borokról a statisztikákból kiolvasható képet némileg tovább árnyalja a baltavári Festetics-uradalom kapcsán fennmaradt néhány korabeli adat. Ezekben az időkben ugyanis Szombathelyről is vásároltak a csehi, bük- fői, potyi „Heg)' Termésbűl” mint a baltavári uradalomnak szolgáltatott hegyvámos és tizedborokból,2' ahol az uradalmi borok ötszáz-hatszáz akó,;o vagyis akár háromszázhúsz hektoliter51 bevételt is hozhattak egy átlagos évben. Az innen árusított borok ára akójával az átlag 1 Forint 25 krajcár52 felett a 2-3 Forintot55 is elérte. Ugyanakkor, mindenképpen a minőség jele, hogy 1836-ban Győrön keresztül a Dunán Pestre is szállítottak baltavári hordókkal 47 V4 akó, vagyis majd huszonhat hektoliter bort gróf Festetics Pál Tolna nevű hajójára. ’4 Persze ha országosan általánosságban nem is, de a tájékon becses nedű helybéli értékét jól érzékelteti a csehi szőlőhegyet és bort illető rövid megjegyzés is 1864-ből: „a középhegyet nagy részint uraságok bírják, nevezetes tartós, egészséges, becses bort terem, az orvosok a ’ fővén nyavalya orvoslására rendölik: azért legtöbbnyire boruk urak és parasztoktól keresett, hasonlít némileg a’ somlaihoz.”.”

17