Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Keszthelyi Balázs: Das Kapital, Noir, Paula
azt gondolnátok, hogy még titeket is alulmúllak intellektuálisan. Pedig azt nehéz. Annyira még én sem vagyok jó. Anyáztok máskor is. Például, amikor kijöttök az interjúról, és leültök, hogy megvárjátok az eredményt. Olyankor elhangzik a nevem. Arra különösen érzékeny a fülem. Van egy saját frekvenciatartománya annak, amikor olyat tesztek, ami egyébként is szentségtörés: a mocskos szátokra veszitek a nevemet. Mitől mocskos? Hát, ezt most inkább nem... Ezt nem nektek írom, hanem rólatok. Rád spéciéi különben is jellemző az, hogy egy ilyen mondat után felvegyél egy pökhendi pózt, és előzengjen pici fejecskédből, hogy „Háttal nem kezdünk mondatot.” Dehogynem, nesze, kezdtem! Egyébként is, szembeültünk egymással. Most röhögsz. Pedig gyenge poén volt. Ez volt a lényeg. Semmiféle szuverenitásod sincs. Neked az a vicc, amit én mondok, az a jó film, ami az újságok szerint az, és az a jó nő, aki a haverjaid szerint is az. Agenda setting. Úgysem tudod mi az, ha meg rákeresel a wikipedián, úgysem így találod meg. Olyankor is anyáztok, amikor az a pali - akinek elmeséltétek, hogy milyen volt „odabent”, és akiről úgy tűnt, hogy ő az utolsó jelentkező — kijön a szobámból, odamegy valakihez, aki, naná, hogy nem te vagy, és gratulál neki, amiért őt választottam. Es akkor rájössz, hogy te mennyire, de mennyire hülye vagy. En pedig mérhetetlenül szemét. Mert ha nem lennék az, kire fognád, hogy 20 éves korod óta kénytelen vagy kezeltetni magad? Ugyan, ez sem tesz semmit... És most, emlékezz arra, amikor leültél, és felpillantottam rád a papírjaim közül. Lenéztelek. És a két kis gombban, ami a vákuumot hivatott eltakarni, megláttam magamat. Mindannyiótok szemében megnéztem magam, hogy azzá legyek, akire szükségetek van. Belőletek lettem, és ezért imádtok. Adert én adom a savat az életetekbe, ami egyébként mára dinamikus sztereotípiákra és az erről való céltalan fecsegésre korlátozódott. Ti bármit képesek vagytok lealjasítani a magatok szintjére. Ezer és ezer arcom fordítom felétek, mindhiába. De én újra meg fogom próbálni. Es te is. „Köszönöm, majd értesítjük. Kérem a következőt!” Noir Es csak fúj, fúj, repeszti a völgyeket, és elszisszen a sziklák közt, elsimítja a fagyott vizeket. A földekből az életet, az arcokból a színeket szívja ki, letarolja a fákat, és a sötétlő csontvázak lombjuk után kapnak. A parányak mind összeszaladnak, hogy együtt vacogjanak tovább, a hó sűrű pelyhekben hullik rájuk, és már el is felejtették, milyen volt, mikor körüldongták, szurkálták őket. De ez nem érdekel senkit sem, mert ez a tél jobban fáj. Ssssz... A győztes varjak elkárogják a pólyába fagyottak bölcsődalát, a gyufaárus lányok pedig ősz koponyákat simogatnak: „Ssssz, Egy szót se! - Ne sírj! - Nem sír!?” A Havasokban a fejek épp úgy hullnak alá, hogy még meg12
