Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Mezey Katalin: Sárvás, harmincszor is Sárvár
nosztalgiának köszönhető az a gyakorlat, hogy az utóbbi évtizedekben többnyire már az előzsűri és a zsűri tagjait is a korábbi sárvári díjazottak - időközben neves, hivatalos irodalmi díjakkal is elismert költők, írók, tanárok - adják. Az is biztató tény az elmúlt évtizedek hazai gazdasági földrengéseinek ismeretében, hogy még egyszer sem maradt el a rendezvény, az anyagi eszközöket részint a város, részint a gimnázium és a szakszervezet - amely mellé az utolsó négy esztendőben betársult az írók Alapítványa (Budapest) is - szorgos pályázati munkája teremtette elő: volt, hogy a Nemzeti Kulturális Alap, volt, hogy a Nemzeti Civil Alap, volt, hogy valamelyik minisztérium, volt olyan is, hogy civilszponzorok segítettek; legtöbbször minden hadra fogható támogatót felkerestünk. A korábbi táborozások helyszínéül szolgáló vasútállomás-közeli, legendás leánykollégiumot időközben lebontották, helyette már csaknem tíz esztendeje egy patinás sárvári vendégfogadó-majorság épületeiben kapnak szállást és ellátást a résztvevők, gyönyörű természeti környezetben, általában a tavaszi szünet reményekkel sarjadzó napjaiban. Új színt jelent az is, hogy a rendszerváltozás óta a határokon túli magyar középiskolásoknak is szól felhívásunk. így hát nem egyszer megtörtént, hogy sepsiszentgyörgyi, székelyudvarhelyi, kolozsvári, érsekújvári vagy szabadkai diák vitte haza a díjazottakat megillető oklevelet, jutalmat. A fiatalság tehetsége pedig - hál’ Istennek - kiapadhatatlan. A sok baljós előrejelzés ellenére nem hogy csökkent volna, de egyre növekszik a magukat írásban kifejezni akarók száma. Hiszen a digitális rém - a mumusnak kikiáltott internetezés is - minden mozzanatában írásbeliség! Talán még soha ennyien nem írtak-olvastak - ha nem is klasszikus szövegeket. Talán még soha ennyien nem érezték a szükségét annak, hogy nap mint nap írásban fejezzék ki magukat, számoljanak be a gondolataikról és élményeikről, és találják meg a velük szimpatizálókat vagy leljenek akár makacs vitapartnerekre. Ez a nem hivatalos, de ténylegesen létező írásbeli nyilvánosság - minden gyermekbetegségével, esetleges helyesírási és nyelvi hibáival együtt - az íráskultúra egy új dimenzióját hozta. Sokszor a lényegesen költségesebb telefonálás helyét veszi át, válik rutinná a írásos önkifejezés, kommunikáció. És ez meglátszik a középiskolások pályázatain is. Nem csak azon, hogy egyes tanulmányíróknak esetleg kedvük támad internetről kiollózott „vendégszövegekkel” gazdagítani saját kútfőből várt elmeműveiket, de abban is, hogy gyakorlottságról tanúskodó, az írásos „hatáskeltés” mai fogásaiban járatos, talpraesett fogalmazványok, érvényes, érdeklődést keltő művek, eredeti hangvételű, őszinte prózák, versek is nagyszámban érkeznek, nemegyszer elegáns, nyomtatott (printelt) kivitelben. Sárvár, a magyar irodalom több évszázados otthona, ma is méltó hagyományaihoz: Sylvester János, Tinódi Lantos Sebestyén vagy a városkában tanító Gárdonyi Géza nyomdokaiba ma is évről évre számos, az egész magyar nyelv- területről összesereglő, tehetséges fiatal irodalmár lép. Köszönet érte a helybeliek kiapadhatatlan buzgalmának, vendégszeretetének, becsvágyának, öntudatos patriotizmusának! Köszönet a város és a Tinódi Gimnázium vezetőinek, akik tudják, hogy nem csak az arany, de az emlékezet is fénylik, és ez a fény az irodalmi művek lapjairól továbbsugárzik a ránk következő nemzedékek felé is. 2
