Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 8. szám - Lajta Erika: Relatív embetartalom (4. befejező rész)

„Nem rokkant. Munkaképesség-csökkenése 50 %” - összegezték az orvos szakértők a véleményüket.

Apámra nézek, akit több mint öt hónap kórházi kezelés után ma hoztak haza a mentők. Odavetett tárgyként gubbaszt magas támlásszékében. A régi környezetében érzi csak át igazán, hogy ő mennyire nem a régi.

Nem vagyok orvos, de nem is kell annak lennem, hogy megállapítsam: édesapám munkaképesség-csökkenése messze túl van a 67 %-on, tehát őt, ha aktív lenne, leszázalékolnák.

Hármasbottal nehézkesen vonszolja magát. Tartása olyan, mintha születésétől nyomorék lenne. Jobb kezének és lábának bénultsága nem oldódott. Emlékezete kihagy. Alig tudja magát kifejezni. Kérdésekre még csak- csak válaszol, de ha ő szeretne mondani valamit, keresi a szavakat - ám inkább csak mások találják meg helyette.

Hol kijavítom hibás mondatait, hol meg hagyom, hadd higgye, jót mondott. Akárhogy is, beszédének cenzora lettem. Mondanivalója csak a köztünk zajló egyeztetési folyamat: két-három kísérlet után nyeri el végleges formáját, akkor hagyja jóvá a nyelvérzékem. Akkor kap zöld utat.

Ma különösen gyengének és elesettnek hat. Talán a kontraszt: a fogadására szépen rendbe hozott szoba mint háttér teszi?

Vagy a novemberi délután bágyasztotta el ennyire, a felhők és a köd továbbsötétítette szürkület, amelyben még a kinti zajok: az autók gumijának sur- rogása, az ajtók csapódása, a kaputelefonok berregő hangja is elhalnak lassan, csend lesz úrrá a lelkeken, s bármilyen borongós hangulat fogja is el az embert, az valamelyest megvigasztalja, hogy nem kell künn, a szabadban lennie, amikor ilyen vigasztalan az időjárás.

Csaknem egész délután, percnyi szünet nélkül nekem kellett édesapámra vigyáznom és kiszolgálnom. Kedveskedtem. Masszíroztam a kezét, a lábát. Kényszeresen beszéltem hozzá. Kényszeresen, mintha ördögöt űznék vagy Istenhez imádkoznék.

Közben pedig néztem szegényke félrebillent fejét, kifejezéstelen tekintetét.

Erre igazán bőven adódott alkalom, amíg az egyhangúságban csak az jelentett szakaszhatárt, hogy múltak a percek, múltak az órák, s próbáltam őt kizökkenteni abból az állapotból, amelyben valamiféle, minden földi hívságon túli ősi közöny párosult egyfajta beletörődő nyugalommal.

Játékokat találtam ki neki.

Amelyiket nehéznek találta, elutasította. Egy-egy könnyebb játéktól viszont, még ha oly együgyű volt is, mint egy mondóka ismételgetése, egy rigmus elkántálása, nem zárkózott el.

Jól elvolt velük.

Agyvérzése óta nemcsak, hogy tűrte a monotóniát, de hovatovább kedvtelésévé vált élvezni a változóban a visszatérőt. Örömmel zárkózott be az ismétlődések körkörös gyűrűjébe, ahol minden valószínűség szerint biztonságban, otthonosan érezte magát.

Az otthonosság csúcsán, ha csak egy pillanatra is elkalandozott a figyelmem, és nem ügyeltem rá eléggé, máris elbóbiskolt.

Ilyenkor gyengéden megböktem.

72