Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 8. szám - Lajta Erika: Relatív embetartalom (4. befejező rész)

lyosabbak lettek az anyajegyek, a májfoltok. Feltűnőbb lett az ajak kontúrja. Dúsabban ívelt a szemöldök. Úgyhogy egészében, a végbement változást összegzendő, arra kell gondolnom, hogy apám megszépült.

Ennek alighanem tudatában is van.

Újabban ugyanis, ha kihagy az emlékezete, azzal kezd operálni, amit minden irónia nélkül, a személyes varázsának nevezhetek. Kópésan felnevet. Kuncog. Pislog. Törleszkedik. Hízeleg. Úgy tesz, mintha nem azért nem mondaná meg a helyes választ, mert nem tudja, hanem mert tréfálkozni, évőd- ni támadt kedve.

Felültet minket.

Rövidre vágott hajával, pajkosan csillogó szemével, ráncait megmozgató élénk grimaszaival olyan, mint egy tündérmeséből idetévedt kis manó. Mi mást lehetne vele tenni, mint megsimogatni, megpuszilni, aztán elárulni a helyes választ, vagy más témára térni?

Persze előfordul, hogy ez sem segít. Minden különösebb ok nélkül órákra elnémul, csak egy-egy díinnyögés vagy hümmögés telik ki tőle, és mi csak reménykedhetünk benne, hogy szótlansága valójában erőgyűjtés, amelynek eredményét a későbbiekben majd kiérlelt válaszokban kamatoztatja.

Gyakoribb azonban, hogy értelmetlen szavakat mormol. Pöszén. Selypítve. Vagy keveri az egyébként értelmes szavakat. Cigarettát mond zsebkendő helyett. Ollót ceruza helyett. Palántát folyosó helyett.

Uj hangsúlyokat vezet be. Intonációjában a gyors felíveléseket még sebesebb leereszkedések követik. Deklamál. Eneklőssé vált a beszéde.

A szellemi gyermekkor átüt a gesztusain is. Mindent eltúloz. Se lelkesedésben, se letörtségben nem ismer határt.

Gyanítjuk, hogy szánalmunkra bazírozva néha szimulál is. Akkora fájdalmat mutat, amekkorát egész egyszerűen nem érezhet. Még hozzá se értünk, már jajgat.

Rögtön megtorolja, ha csak egy percre is elhanyagoljuk, nem ő van a figyelem középpontjában. Eszköztára széles. Vad toporzékolás, sírás, nyafogás.

Már nem rendülök meg annyira, hogyha zokogni kezd, mint régen, amikor még új volt számomra, hogy édesapámat könnyek között látom. Már ismerem az összes kifutási lehetőséget: az egyszerű pityergést, a meg-megcsukló hüp- pögést, a vigasztalanul patakzó sírdogálást csakúgy, mint a nagy kitöréseket, melyek éktelen bömbölésbe torkollnak, hogy aztán a görcsös rángásokon úrrá léve, a kimerültség fojtott remegésén át, egyre könnyebb, egyre lazább, egyre nyugodtabb legyen apám teste, mígnem az átmenet legvégén, szinte varázsütésre egyszeriben visszatalál szokásos önmagához, megbékülten, mondhatni kielégülten.

Erotikáját találva meg a sírásban. Olykor egyenesen a hisztizésben.

Feltámad bennem a jogász. Kétségbe vonom, hogy apám jelen állapotában - a jog terminológiájával élve - cselekvőképesnek tekinthető-e egyáltalán.

Ha jól emlékszem vissza polgári jogi tanulmányaimra, a cselekvőképesség beszámítási képességhez kötött, ennek hiányát pedig különböző fokozatokban fejezi ki a jog: korlátozottan cselekvőképes, cselekvőképtelen.

69