Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Nagy Gábor: Hatalom, medialitás és emlékezet
között vannak”. Majd a vers értékvilágát bontja külön egységekre. „Az ismereti értéke az volt, hogy kimondott alapigazságokat, amelyek kimondva bekerültek az olvasók tudatába mint ráismerésszerű evidenciák... (...) Eszmét sugárzó értéke az, hogy magyar anyagon dokumentál antigonéi parancsot, vitathatatlanul bontja ki anyagából azt az eszmét, mely az adott történelmi pillanatban a magyarság önismeretének tisztázását etikai feladattá tette... (...) Konstrukciós értéke (...) az, hogy tele van olyan leleményekkel, amelyek törvényszerű formát adnak. Az ismétlések, kalligrammatikus jegyek, az anafórák és epifórák összekapcsolása, az idődimenziók teljessége - mind-mind roppant feszes konstrukciót alkotnak... (...) Az már a közegéhez, a megírás és megjelentetés időpontjához is kapcsolódó morális érték, hogy ez a vers a politikailag kimondhatatlant mondta ki és tette evidenciává, megkerülhető ti enné.”’’ Hiába azonban a bravúros elemzésből levont tárgyilagos következtetések ereje: a Nagy Gáspár-monográfia mint szintén fontos kanonizációs gesztus olyan közegbe érkezett, amikor az egyéb intézményes formák a felejtést generálják. A felsőoktatásba kerülő hallgatók jelentős része mit sem tud a versről (és a költőről)’9, amely (és aki) nem vált az ünnepi alkalmak rész(es)évé sem40. Nagy Gáspár 2007. január 16-i farkasréti búcsúztatóján a kulturális minisztérium (egyházügyi - sic!) megbízottja azzal kérkedett, hogy épp egy hónapja, karácsonykor ismerkedett meg a költő életművével... Az irodalmat a Kádár-korszakban jellemző „alternatív” medialitás láthatóan nem hagyta érintetlenül az Öröknyár, elmúltam 9 éves - és Nagy Gáspár költészetének - hatásszerkezetét. Nemcsak arra gondolok, hogy a bezúzott folyóiratszámokban publikált versek óhatatlanul legendásodtak; hanem sokkal inkább arra, hogy a rendszerváltozás által lehetővé tett könyvbéli közreadásuk sem sokat változtatott e versek irodalmi jelenlétének egyrészt mitikus, másrészt perifériális voltán: a cenzurális „nem-közvetíthetőség” formái továbbélnek az irodalmi intézményrendszer mai működésének keretei között. Egyrészt abban az oktatásszemléletben és -gyakorlatban, amely nem hajlandó e versek - és az általuk, rajtuk keresztül esztétikai erővel megeleveníthető történelmi ismeret - továbbadására. Másrészt a legújabb kanonizációs „dokumentum”, a diákok tájékozódását nyilván évekre (évtizedekre?) meghatározó A magyar irodaiovi történetei című nagyszabású munka törekvésében, hogy újólag másodrendűnek nyilvánítsa a „képviseleti elvű” irodalmat.41 (E munka 3. kötetéhez képest Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete határozottan integratív szemléletű volt.) A XX. századot tárgyaló kötet Nagy Gáspárt csupán a neoavantgárd versépítési technika mintájaként tárgyalja42; a rendszerváltó vagy politikus versek semmilyen kontextusban nem említtctnek meg. Végül pedig a mai médiaviszonyokban rejlik a felejtés oka: az amúgy is ímrnel- ámmal vállalt értékközvetítés nem jut el a címzettekhez (akik elsősorban a mai, értelmiséginek készülő fiatalok volnának). Alig hinném, hogy ez az összetett dekanonizációs folyamat pusztán az irodalmi paradigma vélt vagy valós megváltozásának — a „nemzeti” paradigma, egyáltalán a nemzeti történelemhez vagy nemzeti közösséghez kapcsolható tematika kiüresedetté nyilvánításának, távolabbról a mimetikus vagy referen- ciális irodalom leértékelésének4’ - a következménye volna. Egyre valószínűbb, 47
