Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Nagy Gábor: Hatalom, medialitás és emlékezet
a kettős dátum már szinte pimasz utalás, ám fontosabb ennél az a beszélői pozíció - a janicsáré amely egyszerre képes megjeleníteni a gyarmati sor (a hódoltság) megalázó létállapotát és a belső áruló - a janicsár - alávaló voltát. A versbeli beszélő korlátozott nyelvi kódját takarékosan érzékelteti a szöveg, mégis képes felidézni Domonkos Istvántól a Kormány eltörésben - „én lenni magyar” - auráját: „En a Birodalom fontos porszeme”. A szülőföldjén törökként dúló magyar janicsár érzelmes otthonosság-érzéséhez párosuló illúziótlan egykedvűség a legkegyetlenebb jellemzés, amelyet a magyarság belső árulóiról, a kommunistákról eddig írtak: Szánnak de nem szeretnek a behódolt gyaurok. (...) így is lakóinak, döglenek Sztambulig. Sokszor kísértem ó'ket. Rosszabb az, mint Eger falain a lángos szurok-perec vagy égő drótkoszorú. De lehet keserves dalt tanulni. Muzikális fajtává sok ríással edződnek. (...) Őrzöm hódítóként a Hódoltságot átszakító utat. Őrzöm a félholdat, csillagos forgót. A Birodalmat. Őrzöm a békét. A meghódított gyarmatban őrzendő béke motívumában is magukra ismerhetnek a kommunizmus magyarországi (moszkovita) szálláscsinálói: a szocializmus egyik szörnyűi paradoxona ez (lásd még: békeharc), amellyel bénultra revolverezte mozgolódni vágyó alattvalóit. (Mellesleg: későbbi korok ártatlan olvasói számára ha halványul is a vers „másik hullámhosszon” fogható kódja, egyszersmind gazdagodni is fog: a janicsár-szerep megnyílik olyan párhuzamos olvasatok felé, amelyek a magánbeszédbe bekapcsolják a labanc, az 1850-es Bach-besúgó alakját és így tovább. Ebben a paradigmában csak az egyik — noha egyenrangú - elem lesz a moszkovita kommunistáé és a szocialista rendszer kényszerített vagy önkéntes besúgójáé.) A Nagy Imre-versnek azonban az ezt követő darab a legfontosabb előzménye, ha a mind nyíltabb politikai-morális állásfoglalás stációin haladunk át. A Benézünk majd a Múltidőbe... ősszel - ugyan még az 1970-es Aki állítólag parabolikus metaforáját, a várost helyezve az ország helyébe - egyszerre utal az ’56-os terrorra, és mondja ki nyíltan az alku felmondását - sőt a hatalom szimbolikus leváltását hirdeti meg: : Egy' szép napon azt mondom: uraim, vevő vagyok az önök elhibázott sóhajaira, de kérem a város összes kulcsait, mert keresek egy fölismerhetetlenre pofozott őszi hónapot, és nem tudom mit válaszolnak önök, mit tudnak erről a zárkáról, kinél a kulcs, merre mászkál 42