Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 8. szám - Szepesi Attila: Kakukkfű, Árnyékvesztő, A Fudaraku-paradicsom

lakókat, akik nem ismerik a sorsukat, de komor sejtelmek bujkálnak a tekintetükben. Látom a feltett kézzel masírozókat, és látom a martalócokat, akik ordítozva, fegyverükkel a szerencsétleneket taszigálva vigyázzák a „rendet”. Szerencsére csak a szájuk tátogatását látom, a hangjukat nem hallani: mert - magyarul rikácsoltak és káromkodtak. Magyarul terelték a magyarul ret- tegó'ket. Előző nap mindenki ásott, magyarázza Ehe Wiesel, mindenki ásott a kertjében. Értéktárgyakat és pénzt, ódon könyveket meg kegytárgyakat, kinek amije volt, becses vagy értékes emlék, vagy csak ódon kacat. Fal tövébe, öreg fa árnyékába. Aztán amikor a fekete vonatok elpöfögtek, a hátramaradók fosztogató falkái rázúdultak a néptelenné vált házakra.

Ehe Wiesel elmesélte, hogy egy alkalommal - tán iskolai sikeres vizsgája emlékére - kapott apjától egy arany zsebórát. Ez volt a legbecsesebb kincse. Amikor aztán eljött a baljós pillanat, és ki-ki elrejtette értéktárgyait a kertben, ő is elásta az órát. Egyszer aztán, évtizedekkel később - az időpontra nem emlékszem - szülővárosában barangolva elhatározta, hogy kiássa a földből. Éjszaka beloppant a régi kertbe, az öreg fát is sikerült megtalálnia, és előkerült az aranyóra is, földtől rágottan, deformáltam Fekete limlom volt, nem is hasonlított hajdani önmagához, Wiesel pedig, akit csalódottan forgatta ujjai közt - különben is az volt az érzése, hogy lop, feszengett az idegen kertben, az emlékektől átitatott, mégis idegen városban -, az óra maradékát visszahelyezte a rögök közé, és betemette, blogy kit lop meg, nem tudta megfogalmazni, de talán mégis azt érezte, önmagát.

Szerepelt a fdmben egy sorsába némult, kilencvenegy éves aggastyán, aki túlélte a „magyar világot”, túlélte a lágerek éveit, túlélte a bolsevizmust, és maga is árnyéka-veszített Schlemil Péterként teng-leng azóta a múltját

23