Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Szepesi Attila: Kakukkfű, Árnyékvesztő, A Fudaraku-paradicsom
felől. Nem értettem, mit mond, de a szavai nem voltak éppen vendégmarasz- talóak. Értek valamit az ismeretlen beszélte nyelven, ám azokat a hangsúlyokat, melyek a szavaiból kicsendültek, nem akartam megérteni. Megfordultam, és kiléptem az utcára. Soha ilyen idegennek és elveszettnek nem éreztem magam. Mit tudhat e házról - mely, mielőtt nagyapám megvásárolta, az irgalmas nővérek rendháza volt - ez a rikácsoló alak? És mit tudhat a város múltjáról? A szüreti mulatságokról meg a farsangi forgatagokról? Eszembe jutott a ház pincéje. Családi legenda szerint babonára hajló dédanyám, amikor a miénk lett az öreg tornácos épület, riadtan konstatálta, hogy esténként egy óriástermetű fekete kutya kószál a kert bokrai közt. Mindig éjfélkor, a szellemek órájában tűnt fel, szaglászott, a fenekére huppant, aztán borzongatóan felvonított a teliholdra. A házban és a ház körül baljós események történtek. A szakácsné karját törte. A tyúkok nem tojtak, a tehén véres tejet adott. Sorra tűntek el az ezüstkanalak. A fekete kutya meg a történtek közt - dédanyám szerint - kellett legyen valami összefüggés. A rontás okát előbb meg kellett találni, aztán el kellett hárítani. Sikerült kikutatnia, hogy volt az apácák közt egy kikapós menyecske is, akivel a rendfőnökasszonynak gyakran meggyűlt a baja. Valami csiklandós história lehetett, a részleteit nem tudom. Vilma dédanyám mindenesetre úgy döntött, hogy egy fekete hajfürtöt megszenteltet a templomban, azt egy kancsóba beleteszi, és befalaztatja a pincében. Miután ez meg is történt - csodák csodája -, a fekete kutya éjszakai látogatásai megszűntek, a balesetek is elmaradtak, és még az ezüstkanalak is megkerültek, bár utóbbiban nem vagyok egészen biztos. Amikor a kertből kihátráltam, és felidéződött bennem ez a hajfürt meg a kancsó, örökre elvetettem, hogy valaha is utánanézzek. Ki tudja, megtalálnám-e? Talán a pincét átépítették. Talán a kancsóra ráomlott a föld. A kormos hajfonat rég elporladhatott. Jobb, ha csak emlékezem rá, mintha érinteni próbálnám... Nemrég hallottam Végei Lászlót mesélni arról, hogyan változott meg három-négy év alatt Újvidék, hogyan foszlottak le róla hajdani hangulatai, fakultak semmibe pipafüstös kávéházai, ahol versek és színi előadások fölött leheti vitatkozni óraszám. Bodor Adám valami hasonlókra emlékezett Kolozsvár kapcsán, ahol a Mátyás-szoborral ékes főtér találkozóhelye volt magyar és román, zsidó meg szász értelmiségieknek. Ébert Tibor pedig a hajdanvolt, patriarchális Pozsonyra emlékezett, soknyelvű és ezernyi mikrovilág titkát őrző öreg házaira, temetőire és templomaira. Félig-meddig mindannyian idegenként csatangolnak manapság szülővárosukban, árnyékvesztők és alkalmi árnyékkeresők, ha úgy tetszik: a múlt kísértetek Nem tudnám pontosan megmondani, mikor láttam Elie Wiesel filmjét, melyben szülővárosa, Máramarossziget utcáit rótta, de azokat a filmkockákat nehezen tudom elfelejteni. Időutazás volt ez a séta, hajdani arcok és helyszínek felidézése, melyekre rátiport a múló idő - fakult arcoké és kopott filmekről felidézett falaké, néhány megroskadt kapufélfáé és a körtáncoké, melyek jul- laláitól harsogott a völgy. Bemutatják aztán - szintén megkopott, archív felvételről - a felbolydult várost, ahol martalócok terelik vagonokba a riadt 22
