Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Nagy Gáspár-díj, Életünk-díj
Nagy Gáspárról kellene beszélnem. Nem teszem meg, hiszen halálakor az Élet és Irodalomban már át- és végiggondoltam egyszer a hozzá való viszonyomat, a vele való barátságomat, a munkásságát érintő lehetséges reflexióimat, szellemiségének és erkölcsiségének a távlatait - még egyszer, vagy ugyanazt máshogy, leírni-elmondani nem lenne célszerű, s talán erőm se lenne hozzá. Már az akkori szövegezés is a végletekig kimerített, hihetetlen időt és energiát vett igénybe a szöveg megírása viszonylagosan kis terjedelme ellenére - talán megérthető, miért. Természetesen, amikor egy ilyen díjat kap valaki, elkerülhetetlen, hogy a díj névadójához való viszonyát definiálja valahogy. Másra gondolok. Vannak emberek, akikkel naponta találkozom, gyakran össze is járok velük, mégsem tartom őket a barátaimnak. Ugyanakkor vannak olyan barátaim, akiket havi rendszerességgel sem látok, néha évekig nem találkozom velük, mégis megmarad a baráti státusuk az értékrendemben. Nagy Gáspár ilyen, az utóbbiak közé tartozó ember volt. Ritkán találkoztunk, ezen ritka találkozások között is ritka volt a célzatos, megrendezett-megkom- ponált összejövés, összeülés. Mégis, tudtunk egymásról, követtük egymást munkálkodását, becsültük a másikat, tiszteltük és tiszteletben tartottuk törekvéseit, akár tévedéseit, akár bukásait, örültünk emelt pillanatainak. Örülök, és erős megtiszteltetésnek tartom, hogy a nevével most alapított díjat én kaptam meg először. Remélem, nem bánja meg a szerkesztőség a döntését később sem. Kétszeresen fontos számomra ez a díj. Egyrészt, mert Nagy Gáspár volt első verseskönyvem szerkesztője - Kormos István halála után rá hárult a Móra Kiadó Koszmosz Könyvek sorozatának gondozása, tehát költői indulásomban meghatározó szerepet játszott. Es most újra összetalálkoztunk. Másrészt az akkor újjáalakuló Életünket a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a legfontosabb publikációs terepemnek tekintettem, itt jelent meg számos fontos versem, illetve az Arctalan nemzedék című esszém, melynek címe után azóta gyakorta emlegetik így a korosztályomat, az akkor indult fiatal költőket. Tehát az Életünk is meghatározó volt kezdeteimnél. Most nem térek ki, miért és hogyan távolodtam el a laptól később, mert nem ennek az alkalomnak a témája. Az viszont igen, hogy a folyóirat legutóbbi átalakulása óta, tehát, mióta Alexa Károly szerkeszti a lapot, nem csak visszatértem az Életünkhöz, de az egyik legfontosabb fórumomnak is tekintem. Olyan orgánumnak, ahol nem pusztán becsülnek és megbecsülnek íróként - és itt nem feltétlenül erre a díjra gondolok, bár, nyilván, a díj számomra-léte sem hagy most hidegen -, de úgy teszik, hogy ezt a megbecsülést érezzem, és érzem is. Nem véletlen, hogy számos, általam fontosnak tartott munkámat éppen itt publikáltam a közelmúltban, és szándékozom megjelentetni a jövőben is. Azt is föltétlenül megemlítem, hogy a verset, melyért a díjat nekem ítélte a kuratórium, a főszerkesztő úr megkeresésére írtam, felkérésre tehát, amit viszonylag ritkán teszek meg, mert alkatilag alkalmatlannak érzem magamat az effajta elvárásokhoz. Nem bántam meg. Avantgárd alkotónak tartanak, ami ellen nincs kifogásom, de azért engedtessék meg nekem, hogy a Berzsenyi Hegyhátszentma'itonban című versemet alkaioszi strófákban írjam meg, így hódolva Dani uraság, illetve a magam úri formakedve előtt. Megengedtetett. Megesett. 175
