Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (befejező rész)
ALEXA KÁROLY Hamvas Béla szakácskönyve (befejező rész) A HASONLÍTOTTAK ÉS A HASONLÍTÓK, AVAGY: EZ - MOST - AZ (Közbevetés.) Tovább már nem halogathatóan - legalább egy zárójeles bekezdésben- szót kell ejteni arról, hogy ez az eszmefuttatás miért nem halad, miért nem haladhat szoros logikai rendben, az induktív-deduktív szabályrendszer szerint, azaz az anyagismertetéstől egyenes vonalban a tanulságlevonásig. Némileg profán hasonlattal élve - bár „stílben” maradva - azt mondhatni, hogy Hamvas Béla „szakács- könyve” (alapszinten!) épp olyan komplex „mű”, mint egy hagyományos-szokványos szakácskönyv - nem „haladványos”, hanem „gömbszerű”. Ahol is az előételek, levesek, zöldséges egytálételek stb., stb. sorát és sorrendjét olyan képek szakítják meg, amelyek pl. a konyhai eszközöket mutatják be, a nyersanyag-feldolgozásra utalnak, az alkalmi terítékek fortélyaira vagy esetleg a konzerválásra vonatkoznak. A mai újabb szakácskönyvek (a szélsőségesebbjére már új szó is van: „gasztroregény”) a maguk magazinos-posztmodern modorában a főszövegbe kis keretes szövegképeket is beiktatnak, amelyek skálája a híres emberek receptjeitől színben-szagban- ízben végletesen egzotikus ételfélékig tart. Utazási esetek, „nagyanyáink konyhája”- ilyesfélék. S azokat az üres lapokat se feledjük, amelyeket a könyvek végén nekünk szánnak az előzékeny szerkesztők: legyünk szerzőtársak, vezessük be „ide” a mi saját receptjeinket... Minden összefügg mindennel, sóhajtjuk a közhelyet, az „élet” egyetlen jelenségcsaládját sem tükrözheti egy olyan értelmezés, amely megnyugszik a szikár, logikai vezérlem tényfeltárásban és azt ezt követő „levezetésben”. Természetesen - így nézve - Hamvas és a „kert” viszonyának vagy Hamvas, „az erkölcsös kertész” tulajdonságainak taglalása is „kitérő”, ahogy a most következő szakasz is, amely a szövegszervezés stilisztikai és retorikai szintjeiről közöl bizonyos felismeréseket, amelyek egyszerre utalnak vissza az ételekre, és mutatnak előre az író végső életvezetési tanításai és lételméleti álláspontja felé. A Hamvas-féle univerzalizmus - amelyen most a „minden mindennel összefügg” felfogását értjük, tehát nem mint ötletet, érzületet, közhelyes fellengzést, hanem mint minden leírandó mondatot meghatározó tudatos világképi alapelvet - számtalan érzékletes, kedélyes vagy szigorú példát hoz ama stilisztikai megoldásra, mellyel az elbeszélő egy-egy elvont fogalmat, eszmét, különösen hangsúllyal ábrázolandó alakot vagy tárgyat úgy jelenít meg, hogy alkalmi kapcsolatot teremt közte-köztük és a vegetatív létnek vagy magának a vegetációnak az ételek közé sorolható részhalmazával. A nyakatekert fogalmazás tudatos ez alkalommal, tudatos az irónia jegyében. Hiszen a néha csak a lírai szubjektivitás jegyében elfogadható távolság egy-egy ételnemű és a vele érzéki kapcsolatba állított eszme vagy szereplő között szükség- és természetszerűen ironikus. A hasonlítottat mélyen - esetleges - értéke alá szállítja, a hasonlítót - vélelmezhető - értéke fölé emeli. Nem ritka eljárásmód ez, különösen a szatirikusabb hajlamú régi szerzőknél. S ha ez szarkazmus, gúny, figurázás, értékrelativizmus, ha nem: az írói eljárás azt a biz159
