Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Pomogáts Béla: Magyar irodalmi élet Nyugaton
gáti magyar fórumok felszámolása bizonyos űrt hagyott maga után, és hiányzik az a kritikai elemzés, amelyet korábban például az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság adott. Persze jól tudom, hogy ezeknek a folyóiratoknak a szerkesztői igencsak megérdemelték, hogy visszavonuljanak a napi lapszerkesztői feladatoktól, ha a szabad véleményformálástól és bírálattól nagyon helyesen nem vonultak is vissza: olyan írókra és publicistákra gondolok, mint Borbándi Gyula és Méray Tibor. Kétségtelen, hogy az egykori magyar emigráció politikai és szellemi vezető gárdája a rendszerváltozás időszakára idős korba került, és maga az emigráció intézményrendszere is nagyrészt felbomlott. Azonban még így is igen sok olyan nyugati magyar értelmiségi dolgozik az egykori emigráció szellemi őrhelyein: magyar egyesületekben vagy éppen a befogadó országok egyetemein, tudományos intézményeiben, akiknek véleményére oda kellene figyelnie a magyarországi közéletnek és szellemi életnek. Csupán mintaként említek meg néhány nevet, olyanokra gondolok mint Nagy Károly, az amerikai Rutgers-egyetem tanára, Ludányi András, Éltető Lajos, Deák István, ugyancsak amerikai magyar professzorok, Gereben István, akinek publicisztikai írásait rendszeresen lehet olvasni az amerikai magyar sajtóban, Lipták Béla, akinek a Duna védelmét szolgáló tevékenysége a hazai közvélemény előtt is jól ismert, Deák Ernő, aki Bécsben, Schöpflin György, aki Londonban, Schreiber Tamás, aki Párizsban, Hellenbart Gyula, aki Hamburgban fohazat tudományos vagy publicisztikai tevékenységet. A nyugati világban élő és az egyetemes magyar érdekek mellett mozgósítható tekintélyes tudósok, egyetemi tanárok, publicisták számára (legalábbis Borbándi Gyula Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia című nagy munkájának tanúsága szerint) több százra tehető. A magyar közélet és szellemi élet irányítói ezt a „kapcsolati tőkét” eddig csupán érintőlegesen vették igénybe, holott éppen velük kellett volna a magyar érdekek érvényesítése és az ország külföldi arculatának kedvező alakítása kedvéért összefogni. Igaz, az elmúlt esztendők során több alkalommal is összegyűlt, méghozzá a magyar államélet központjában: az Országházban a Magyarország 2000 nevet viselő nagy létszámú összmagyar tanácskozás, és ezen valóban a nyugati magyar értelmiség számos jeles képviselője fejthette ki az ország jövőjét érintő elgondolásait. A tanácskozásokon elhangzott vélemények és javaslatok egész sora mindazonáltal csupán írott malaszt maradt, alig történt valami annak érdekében, hogy a nyugati magyarok nézetei valamiképpen bekerüljenek a hazai közélet vérkeringésébe, ráadásul a konferenciák sorozata 1999-cel meg is szakadt. Mindezek után aligha lepődhetünk meg azon, hogy a nyugati magyar értelmiség, a nyugati magyar írók is, többnyire csalódottnak érzik magukat. Nemcsak amiatt, hogy a mögöttünk lévő évtized aligha váltotta be a rendszer- változáshoz fűzött lelkes reményeket, hanem azért is, mert többször is kinyilvánított jószándékukat, kezdeményezéseiket, tanácsaikat többnyire közömbösen hárította el vagy mellőzte a mindenkori hatalom. A valóban rátermett és befolyásos nyugati magyar értelmiségiek helyett, kevés kivétellel, olyanok kaptak hivatalos megszólítást, akik inkább nyerészkedni szerettek volna a hazai 133
