Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Pomogáts Béla: Magyar irodalmi élet Nyugaton
dalmától, amely általánosságban a két világháború közötti korszak realisztikus vagy éppenséggel szociográfikus hagyományait követte. Ez szabta meg narrá- ciójuk természetét: a magyar próza vallomásos és önelemző hagyományait folytatták, illetve a modern nyugati irodalom elvonatkoztatásra törekvő irányzatainak eredményeit kívánták elsajátítani. Kabdebó Tamásra az ironikus angol regény, Ferdinandy Györgyre egy időben a francia „új regény”, Márton Lászlóra Joyce tudatfolyam-ábrázolása, Karátson Endrére az argentin Borges mitikus parabolája hatott, Nagy Pál és Bujdosó Alpár esetében annak a szemiotikái jellegű „szövegirodalomnak” a hatása érvényesült, amely teljes mértékben elmossa a határt az epika és a költészet között, és merőben új jelrendszer kialakítására tesz kísérletet. Ezek az írók modern prózai kísérletek révén ábrázolták, illetve fejezték ki megfelelően a nyugaton élő magyar értelmiség helyzetét és tudatát. III. A NYUGATI MAGYAR IRODALOM HAZATÉRÉSE A nyugati magyar irodalom (az emigráció irodalma) egyszerre volt nyertese és vesztese az 1989-1990-es rendszerváltozásnak. Nyertese, mert a „tiltott” státuszból egyszeriben a „támogatott” szellemi teljesítmények közé került, képviselői szabadon hazatérhettek és letelepedhettek Magyarországon, az emigrációban született művek, beleértve a politikai irodalom, tehát a kommunista berendezkedést bíráló vagy támadó irodalom műveit is, szabadon ter- jeszthetőkké váltak, sőt sok esetben új, most már magyarországi kiadásban kerültek a hazai olvasók elé, és természetesen maga a rendszerváltás is igazolta azokat az írókat, azokat a műhelyeket, amelyek évtizedeken keresztül az emigráció sok tekintetben mostoha körülményei között tartották fenn az írói szabadság, a polgári mentalitás eszményeit, és minden ideológiai kötöttség nélkül tájékozódhattak a nyugati világ szellemi, irodalmi áramlatai között. A nyugati magyar irodalmi élet képviselői közül igen sokan mindennek ellenére a rendszerváltozás egyik vesztesének érzik azt az irodalmi kultúrát, amelyet hosszú évtizedek áldozatos munkájával hoztak létre. Többen látták úgy, hogy a magyarországi irodalmi élet valójában nem integrálta vagy nem integrálta megfelelően a nyugati magyarok irodalmát. Borbándi Gyula 1996- ban megjelent Emigráció és Magyarország című összefoglalásában, amely a nyugati magyar emigráció 1985 és 1995 közötti történetét - és ennek során a hazai beilleszkedés történetét - mérte fel, Czigány Lórántra hivatkozva adott képet a nyugatiak elégedetlenségéről: „A fenti áttekintés - zárta le a nyugati magyar irodalom hazatérésének eseménytörténetét vázoló fejezetét - azt a benyomást költheti, hogy a nyugati magyar írók beilleszkedése a hazai irodalmi intézményrendszerbe és a két irodalmi központ egyesülése megtörtént. Panasz legfeljebb azok részéről hangozhatnék el, akik ebből bármi oknál fogva kimaradtak. Általános elégedettség a nyugatiak körében mindezek ellenére nem következett be. Egy évtized tapasztalatait összegezve Czigány Lóránt találóan állapította meg, hogy a nyugati magyar írónak ugyanolyan hiányérzete van a hazai fogadtatást illetően, mint amilyen a hazai közvéleményben régóta észlelhető a hazai irodalom nyugati recepciójával 130
