Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Egyidejűségek
Csak ácsorogsz az üres gangon, kezedben a megrepedt pohár, és megreped benned a néhai naplementékkel visszasütő láthatár. „Milyen lesz elszemélytelenedni?” (Már nem is kérdés - gondolod.) S reggelig fekszel lárva-mezben. Eszmélés bronzesőben. Zivatar utáni napsugár. Hunyorogsz, mint lőrésen át, hátha megpillantod a szekrénybe zárt, divatjamúlt kalaphoz tartozó női arcot. Húsz év után kerti „száműzetés” a konvencionális csend elől. A sejt mögötti megsejtések. Az őrjöngő szaxofonok világában minden az érzékenységünkön múlik. (S ha az is konvencionális? — a napi méreg, a totalitarizmus mérték- egysége szerint.) A cseresznyefa ágai közt bujkál egy rigó. A kerítés előtt zöld sáv, kibuggyanó bazsarózsák. Anyám arcával az ég felé fordulok; apám behunyt szemével, állva, szendergek. A fecskék csicsergése s az eső monoton kopogása - minden egybemosódik. Valami más kezdődött el bennem akkor? Vagy csak a hörgők, a hőkölni nem akarás csattogása a fulladásos légben, drasztikus szakítás az egyenletes lélegzetvétellel?... Megpróbálom, utólag legalább, előítélet nélkül szemlélni őket. Úgy, mint a virágágyásokat, a hangyákat, a szélben táncoló lombot vagy a lódarazsat, mely sok kellemetlen percet szerzett. Mennyi titokzatosság; utólag szinte hihetetlen, hogy belefért egy gyufás- skatulyába, mint a sérült potrohú szarvasbogár... Nem ami történt, hanem ami történhetett volna. Egy egész civilizáció ingadozik szemem előtt a sűrű ködben. Látja-e valaki ilyenkor a bűn árnyékát? Félreérthető a vakmerő neurózisa ebben a vakságban. Az idő mindent fölzabái, mint egészséges sejteket a kór. Vagy a rákos szöveteket a kobaltsugár... S ugyanúgy a gyanútlan, szelíd gondolatokat is; az érzelmekről nem is beszélve. A sok semmitmondó társalgásra s a kompromisszumokra gondolva rosszukét fog el. A szívnek olvadoznia kéne a jóindulatú - tolakodó vagy csak bárgyú - mosolytól, s én mégis úgy érzem magam az együgyű asztaltársaságban, mint egy körülaj- nározott, olcsó kurva... Hol marad az ifjúság illúziója? Hát még a kamaszkor merész és büszke álmai?! Ilyenkor szokott elfogni a kábulat, nem az éjszakába nyúló olvasásoktól, a szellemi munkától. A káosz rendszerint valami láthatatlannak a romjait takarja el; a lelki szegénységét. Eles fájdalom hatol belém. Máskor meg tompa, mint szunnyadó vulkán; s észrevétlenül szakítja át az érdes rostokat. (Csak amikor szerelmes testünk szorosan összefonódik - ez nem valamilyen fellengzősség(l) -, kerül el minden kín és piszok, húzódnak vissza meglévő nyavalyáink... S csupán a gyanakvás teszi nyomasztóvá az összezártságot, és növeli testközelben is a távolságot.) Az 58
