Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Géczi János: A középkor rózsája: aszketizmus és naturalizmus (részlet)

feltételezte az újplatonikus elképzelések szerint való abszolút szépséget. Az abszolút és a dolgokban megnyilvánuló szépség viszonya ugyanaz, mint az egyedül szellemből álló Isten és a testies dolgoké. Azaz: a dolog szépségét, Hugo magyarázatával, nem a dolog kellemessége, hasznossága indokolja, hanem az, hogy mennyiben képes visszamutatni származási helyére, a Teremtőre. S számára a szépség éppúgy jellemzi a közvetlenül teremtett, evilági dolgokat, mint a teremtett ember által a művészetek (artes) segítségével - az anyag nyomorúságának kompenzálásáért, fogyatékosságainak pótlására - realizáltakat.

íme a virágokkal koszorúzott fold: milyen kellemes látványosságot nyújt? Mennyire gyönyörködteti pillantásunkat, milyen hatással van hangulatunkra? Látjuk a pirosló rózsákat, a fehér liliomókat, a bíborszínű violákat: mindezeknek nemcsak a szépsége, hanem a létrejötte is csodálatos. Tudniillik az, hogy miként hozott létre az isten bölcsessége a föld porából ilyen szépet.

Hugo, amikor a virágokkal koszorúzott földről, a rózsáról, liliomról vagy éppen a violáról beszélt, szakrálisán indokolt elemek közül válogatott, de azok - a misztikusokra jellemzően paradox módon - nemcsak a szellemi eredetükre utalnak, hanem a világiságukat is hangsúlyozzák. Allegorikus-szimbolikus értékük természetesen megmaradt, de mennyivel mások ezek, mint a képi és fogalmi szimbólumok! A természet maga szolgáltatja Isten szépségének - cseppet sem öncélú — jegyeit. S ha a virágok, a zöld fű, a tavasz, a rügyező ágak mind magával képes ragadni s fölemelni a szemlélődő lelkét, „mintegy maguk alá taposva a halált, a jövendő'feltámadás képére egyszerre a napvilágra törnek. De miért beszélünk az Isten alkotásairól? Mikor az emberi iparkodásnak a hiúságait is [...] annyira csodáljuk?”

Hugo az emberi alkotások megítélésében mérsékelt álláspontot képviselt: azok „álbölcsességgel megtévesztik a szemünket” - s éppen ezzel indokolta, hogy a mélyükre kell a szemléletnek hatolni, s a hamisságok lefejtésével a benne található szépet, azzal pedig a még szebbet fedezhetjük föl.

Nem csak a külső rejti a szépet. Vannak a külső alatt meghúzódó szépségnél még rejtettebb, a szellemi széphez közelebb eső szépségek is, s éppen a dolgok tulajdonságai között. „A Teremtő' bölcsessége azért ruházta fel a dolgokat olyan különböző' tulajdonságokkal, hogy az ember mindegyik érzékszerve megtalálja a maga kedvtelését” - szólt az indoklás, az érzékszervi tapasztalatok szükséges összhangjára figyelmeztetve. A szaglás éppen azt szolgálja, hogy a gyönyörűséges tulajdonságok egyike, az illat, megtapasztalható legyen.

Megvan a kakukkfűnek a maga illata, megvan a kenőcsöknek a maguk illata, megvan a rózsabokroknak a maguk illata, a szederbokroknak, a rétnek, a pusztának, a bereknek, a virágoknak...8

Hugo rózsa-idézései eltávolodtak - a hagyományhoz képest - a képi és a fogalmi jelképek áttételes rózsajelentéseitől: említett ugyan kettőt a szokásos jellemzők közül, de azok is megszabadultak a tradícióban betöltött szerepük55