Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa
meg Djaka pópa. Csak svábokból állt a falum. Az iskolában magyarul kellett tanulni, de a nagymama még egy szót sem tudott. Régen csak itt a faluban éltünk, más nem is létezett. Ha jött egy legény a környékbeli falvakból a bálba, s táncolni akart, azonnal megvertük. iVlert falunkbeli lánnyal akart táncolni. Megvertük és kizavartuk. A tanítók is németek voltak, mégis megtanítottak magyarul. Hat évig minden nap jártam iskolába délelőtt és délután. Minden nap hat órát ültem a padban, hétfőtől szombatig. Az ismétlőiskolába már nem volt időm eljárni. Dolgoznom kellett. Kezdetben annyira összetartottunk, mi kitelepített falubeliek az NDK-ban, hogy még táncolni is együtt indultunk péntek este. Ha egy rossz szót szóltak ránk, rögtön verekedtünk. Németek és magyarok. Én akkor kezdtem bokszolni. Nehézsúlyúnak számítottam így a háború után. Nem is tudom, egyszer munka után elmentem egy épület előtt, ki volt írva, hogy boksziskola. Mintha megcsapott volna az áram, s lemerevedtem ott az ajtó előtt. Az örmény kiska- tona szúrós szemeit éreztem magamon, és hallottam a hangját, ahogy gúnyolt, milyen gyáva vagyok, nem merek visszaütni. Állhattam ott már pár perce, amikor megkérdezett egy korombéli fiú, hogy nem merek bemenni? Azt mondtam de, csak... Karon fogott, és bevitt. Az edző kérdezte, hogy bok- szoltam-e, zavartan válaszoltam, hogy fél évig.- Akkor bokszoló vagy! - kiáltotta, s mondta, két hónap múlva lesz a megyei spartakiád, addig eddzek nála, aztán meglátjuk, jól érzem-e magam. Amikor a bemelegítés után felhúztam a kesztyűt, csak akkor jöttem rá, hogy még sohasem ütöttem vissza. Második párban bokszoltam a megyei bajnokkal, csak egy kis átmozgatás, mondta az edző. Ahogy elkezdtünk lassan táncolni a ring- ben, el-elhajolgattam az ütések elől, alig-alig talált el. De nem sikerült megütnie. Még sohasem bokszoltam így, feszengtem, de amikor a menet vége felé sziszegett felém valamit, akkor elszabadult a bal kezem. Nem is találtam el olyan nagyon, csak kiszaladt belőlem az ütés, de kifeküdt tőle a megyei bajnok. Két hónap alatt annyit erősödtem, hogy megnyertem a spartakiádot. Gyorsabb volt a horgom, mint bárkié, akivel szembekerültem. És nem csak szurkál- tam, hanem ütöttem őket. Nem mondom, beleszaladtam néhány pofonba, de egy év múltán már bajnok lettem. Kiütöttem magamból a dühöm. Akkoriban, ha táncolni mentünk, féltek tőlünk. Mutogattak rám, hogy ott az a gyors kezű, fekete gyerek. De nem sokáig néztek ki minket. A német lányok szerették a magyar fiúkat. Jobb erőben voltunk, mint a németek. Nem mertek sohasem kinevetni az akcentus miatt. A német lányok vonzóbbnak tűntek, mint a szülőfalumból valók. Nem is néztünk feléjük többet. A lányok úgyis kaptak német fiút, ha akartak. Aztán jöttek sorra a gyerekek, a munka mellett nem maradt idő a bokszolásra. Csak azt sajnálom, hogy egy orosszal sem mérkőzhettem meg. Nem haragszom rájuk, csak szívesen megsoroztam volna egyet. A gyerekeim szerették Magyarországot, nekik ez már nyugatnak tűnt. Minden nyáron jöttünk. Katherine unokám, ha átléptük a magyar határt, Katinak hívatta magát. Aztán egyszer házat vettünk. Pénzünk volt, már sokat ért a márka, már nem a keleti blokkba tartoztunk, nem Moszkviccsal, de nem is Wartburggal jártunk. Szerettem idejönni úgy, hogy már nem a szegény rokonnak számítottam. Először egy szőlőhegyen vásároltunk házat, hamar 21
