Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa
] BALOGH ROBERT Zupa, Zupa RÉSZLET A SCHVAB DIARIOM AVAGY UTOLSÓ SVÁB CÍMŰ REGÉNYBŐL A szerb templom ott állt a szomszédban, a kerítésen belül sok gyümölcsfával, sötétedéskor odajártunk lopni, még bál előtt, csak páran, az utcabéli fiúk, átmásztunk a magas kerítésen, vagy a kocsibejárót is lehetett feszegetni, csak ott lassan tudtunk bemászni, menekülni meg még nehezebben sikerült. Egyszer a barátom ment előttem, már kifelé préseltük magunkat, én másodjára maradtam, a pópa, az öreg Djaka majdnem el is kapott, de csak a fenekemre tudott sózni. Látom még a nagy szakállát és ahogy rázta a botját, és kiáltozott:- Oh, tu Teufel! Hívom a csendőrök! Rajta vesztesz sváb csibészek! Mindig fenyegetőzött, aztán sohasem tett semmit. Illetve akit elkapott, annak rettenetesen megcsavarta a fülét, belilult, megdagadt, fájt egy hétig legalább. Jaj Istenem, de régen is történt! Nagy mafla kölykök lehettünk, tizenhat, tizenhét évesek. Tele energiával, kíváncsisággal. Vidáman ropogtattuk a félig érett barackot, füttyögettünk az éjszakába, vadul csaholtak a kutyák. Minket ez nem érdekelt. Alig maradt férfi a faluban, mindenkit besoroztak, aki elbírta a puskát. Minket akkor nem érdekelt a háborúság. Aznap bálba mentünk. A lányokkal mindent megtehettünk. Igen, már akkor, ’43-ban, aztán egy évre rá elvittek az oroszok, de akkor mi még nem ismertük a falun túli világot, nem tudtuk, mi várt még ránk, csak a lányokkal foglalkoztunk. Na nem mindegyikkel, csak a párunkkal. A tánc után kivittük a padra, és ott a sötétben kiki elkapta a sajátját. Jaj Istenem, már azt sem tudom, hogy hívták az enyémet! Biztosan szép lehetett, tejszagú, édes... Ennek az időnek hamar vége szakadt, ’44 késő őszén elvittek az oroszokhoz, azzal véget is ért a gyerekkor. Cipész szerettem volna lenni, pénzben sohasem bővelkedünk, tizenhárom évesen mégis elkezdhettem tanulni a szakmát egy távoli rokonnál, de meghalt az édesapám, a gyomorvérzés hamar elvitte, s a szakma csak ábránd maradt. Nekem kellett a férfimunkát vállalnom, előbb kaszálni tanulni, mert a férfiak a fronton harcoltak az oroszokkal. Eladni a teheneket, és elszegődtem az utca végi nagyparaszthoz, hogy ne haljunk éhen. A nővérem már férjhez ment pár éve, a kisebbik nővérem az egyik zsidó boltosnál szolgált, rá nem volt gondunk. Egész nap dolgoztam a nagyparasztnál, este otthon a disznókkal bajlódtam, már csak arra jutott erőm legtöbbször, hogy elvánszorogjak az ágyig, belefúrtam az arcom a párnába, és rögtön reggel lett, már háromkor fel kellett kelnem, ásózni indultam a határba. Nagyon szegények voltunk. Mindenhez knédlit ettünk. Babot knédlivel. Káposztát knédlivel. Répát tésztával. Babot gőzgombóccal, aszalt szilvával. Tejlevest cérnametélttel. Párolt káposztát és krumplipürét knédlivel. Krautsalat und Krumplienbrei mit Knedl, Aigemochtes mit Schlitzkrepl. Mindig csak tésztát ettünk. Húst alig. 15 éves lehettem, amikor elvittek lövészárkot ásni a németek a Duna-part11
