Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 5. szám - Bakos Ferenc: Szindbád - Olvasó

Kalács ízével szádban: ismerős folyó, ismerős füzek!

Hallomásból tudta, hogy révészjárat indul ilyentájt a túloldali város piacára. Ügy gondolkodott: ha se nem lassítva, se nem szaporázva lépteit, eléri a kompot, átmegy; ha nem éri el, a folyó innenső' partja mentén eltávolodik a várostól.

Mire a parthoz ért, már épp eloldották a kompot, de őt meglátva, a két révészlegény hujjogatva, hosszú rúdjaikat az ár ellen feszítve, visszaügyeskedte a pallót, hogy beugorhasson.

Odaát, a piac szélén a harangház előtt letáborozva úgy döntött: megvárja a déli kongatást, és ha páratlant kongatnak, bemegy a városba; ha párosat, odébbáll.

Jött a harangozó, és huszonnyolc kongatás után kis szünetet tartva, egykedvűen lökött még egy ráadást a rúdon. Végigment hát az ismerős utcákon, és megkereste azt a borostyánnal futtatott faházat, a kis tó partján, a díszakácok árnyékában. Előre elhatározta: ha behúzva találja ajtaját, kopogtat és belép; ha nyitva, vagy csak félig zárva, jelzés nélkül távozik.

Kopogtatott, és elhúzta az ajtót, de érezte, üres a lakás. Megkerülte a házat, és a sziklakerten át a teapavilonhoz ment. Ott talált rá a lányra, vendégváró, pávatoll-mintás kimonójában, a tea-edényei közt.- Fontosnak tartottad, hogy ideérj? - kérdezte, bambusz-habverős kezét a válasz pillanatára megállítva.- Nem - válaszolta, és ő is letelepedett a tatamira.- Érdekel még, ki az apád?

A vízforraló üst egy felhők mögül kitörő sárkánykígyót ábrázolt. A tea zöld jáde-tajtékot vetett a felé kínált csészében. Szertartásosan megforgatta kezében.- Nem — adta meg végül válaszát.

Csendben, szótlanul teáztak. Amikor tekintetük találkozott, ő volt az, aki feladta a seprűsen rebbenő szempillájú, búzavirág-íriszű szemek nézését, hogy a falon lógó képnél állapodjon meg. A „Telihold a sövénykapu felett” szerény másolata volt, a „hármak” egy-egy költeményével.- Tudnod kell: valószínűleg a mostohatestvéred vagyok. Ugyanaz a falu- szoknyabolondja az apánk. Halálos ágyán bizonyos testi jegyeket figyeltem meg nála, amiket, a tóban fürdéskor, nálad is felfedeztem.- Igen... — hallotta a saját torokköszörülős hangját. Odakint az akácok közt szellő lopakodott; a szélcsengő jelezte érkeztét.- Amikor hallottam, hogy kolostorba vonulsz, egy részegségtől bűzlő molnárlegénynek odaadtam a testem... hogy ma éjszaka megkaphasd tőlem ölelésem egyszeriségét. Ölemben érezni fogod majd a bűn édességét, és felismered démonaidat, hogy akár szólhatsz is hozzájuk. Várj, ne indulj! Tudók leszünk majd! Tea szerelmek helyett a verseket fogod hordozni, én meg holnap reggel felkötöm az örömlányok övét.

És Szindbád, a néhai makrélahalász, mostanság kolduló szerzetes, egy új haikuval, szám szerint a tizenkilencedikkel hagyta el a várost, még a hajnali szürkület előtt, a sápadt hold kíséretében.

Egykedvűen, időbeosztás nélkül, sehol meg nem állva járta a kolostor felé visszavezető utat; a révészlegények most is hujjogattak, és - mit ad isten! - a

34