Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 5. szám - Lackfi János: Mennyei öblítőillatú ruhák

ra, mint a háború előtt, és a francia csak nem jött, és csak nem vette feleségül, biztos elesett valahol, megölte egy német vagy egy magyar, ó, az átkozottak, és közben itt volt ez az András, nem túl nagy szám, de állhatatos, mint egy teknőc. És az esküvő után nem sokkal beállít az az átkozott Zsák vagy Zsorzs vagy Zsan-Misel, sármosabb, mint valaha, a szemöldöke fölött izgalmas kicsi sebhellyel, megjöttem, monamúr, vártál-e rám, monséri, úgy beszél még mindig, mintha énekelne. És a Lüszi néni telesírja a párnát, az András bácsi meg néz bánatos teknőcszemmel, alighanem most kéne felkötnie magát, és akkor folytatódhatna ez a mozifilm, én a tiéd, te az enyém, vívlafransz. És az az édes nő mehetne a szabad világba, talán még a táncos karrierje sincs veszve, mindenesetre áll mellette valaki, gazdag családból származik ez a fiú, mindent megtesz majd, rá van írva az arcára, ahogy mondja, monamúr. Lüszi néni viszont kihúzza magát, a szeme villog, a festett szemöldöke idegesen rángatózik, nem olyan kis balerina ő, van neki méltósága, ugyan, kérem, vuzetzanrötár, tetszett volna az úrnak élőbbén jönni, ó rövoár, András, kísérje ki az urat, alighanem valami félreértés történt, és aztán megint a párna, napokig nem eszik, nem iszik, nem nyit ajtót, csak a kávét fogadja el meg a cigarettát, mintha a füstből élne. És karikás szemmel jelenik meg végül, nézze András, maga okos fiú, maga ezt megérti, éljünk szépen, ahogy tudunk, én adok különórákat, magának meg ott a szakmája, csak ennél többet ne kívánjon, ne akarja, hogy úgy szeressem, mert az lehetetlen, és oldalt fordítja a fejét, ez az utolsó kép, ahogy elfordul egymástól az a két elő-halott arc, már csak az jön cikor- nyás dőlt betűkkel, hogy Vége (franciául Fin), meg sorban a szereplők nevei és hozzá a zene, mintha a magnó húzná a szalagot.

Kedves Csilla, amióta az eszemet tudom, magyarul tanulok, mégis kevés ez a nyelv, hogy érzéseimet kifejezze. Mindig eszemben jár énekkarunk koncertje a turistaszálló halijában, meg a bánatom, amiért köhögök és nem énekelhetek, elképzeltem, amint teli torokból, az egész kórusból kiharsogva fújom a szoprán dallamát, és közben a Te barna szemedbe nézek egyre, és Te hallod az énekemet, és az egyre jobban átjár, magával ragad, égi magasságokba emel a művészet szárnyain, amint egy hidrogénnel telifújt léggömb, emelkedik egyre magasabbra és magasabbra, egészen a legfelső légrétegekig, egészen rágógumigolyónyi buborékká zsugorodva, melyet már csak nagy nehezen képes kivenni a sírástól bedagadt szemű, hunyorgó kisgyerek, mígnem aztán a színes ponttá zsugorodott műanyag hólyagocska szétdurran, cafatjait pedig akár kilométerekre elsodorják a magas régiókban uralkodó rejtelmes fuvallatok, és a földjén gereblyéző paraszt furcsálkodva szedi fel az éppen őeléje pottyant piros gumicafatot, nofene, mi szél fújhatta erre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akkor felfújódtál és szétdurrantál volna az énekemtől, hanem hogy igazán szerettem volna megmutatni neked, mire vagyok képes mint kórustag, bár ez még mind semmi ahhoz képest, hogy hazáám, hazáám, te mindenem, túdóm, hogy élehetem nekeed köszönhetem, arany mezők, ezüst folyók, hős vértől áháházottak, s kőnytől áradók, a fürdőszoba olyankor egész visszhangosan berezonál, mint egy színpad, a csempéről ide-oda csapódik a hang, akár egy beijedt denevér, elváltoztatott szopránhangom pedig éppoly csibészes, mint a kedvenc tenoristámé, aki apró növésű, majd19