Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)
gondol-e valamit, vagy csak zsigerből, ösztönszinten reagál. Ha jóindulatúan közeledtem hozzá, akkor nem az alogika, hanem a mienktől, egészségesekétől eltérő logika nyomait kerestem minden megnyilvánulásában. Ha viszont elfogulatlanul szemléltem a dolgokat, akkor kétségbe vontam, hogy bármit - beleértve a saját személyét is - összefüggésekben lenne képes látni. „Sokat kell dolgoznom apámon - állapítottam meg megrendültén, de tettre készen. - Sokat kell dolgoznom. Rajta. Érte.” Tisztában voltam felelősségemmel. Anyámon kívül egyedül én voltam, aki azonosíthattam apámat apámként. Rám hárult, hogy múltját újra felépítsem, jelenét biztosítsam, jövőjét megteremtsem - a kuszán, esetlegesen váltakozó idősíkok zűrzavarát emlékezetemmel fogva át. Megismétlődött a Teremtés, velem a Teremtő, apámmal a Teremtett szerepében. Létre kellett hoznom valamit, ha mesterségesen is, ha művi úton is, amit apám énjeként nevesíthettem. A legkisebb kapaszkodó híján, az interneten böngészgettem, hogy gyógyult betegek visszaemlékezéseiből alkothassak képet magamnak arról, édesapám mit érezhet. Az egyik visszaemlékező álma különösen megragadott. Olyannyira, hogy kölcsönvettem tőle ezt az álmot, és a továbbiakban apámnak tulajdonítottam. Az álomban apám kőből készült lovagi páncélba szorítva merült el a tengerben. Nagy csodálkozására nem volt egyedül. Egy egész hadsereg kőpáncélos katona merült vele együtt egyre lejjebb és lejjebb. Áthatolhatatlan falat alkottak a víz mélyén. Néha nagy döngés hallatszott. Új kőtömb zuhant rá a meglévőkre. Visszhangként jajgatás felelt: férfiak jajszava. Hovatovább annyi kőpáncél lepett el mindent, hogy nem volt már több hely a tenger fenekén, a vizet kiszorította az egymásra hányt, darabokra hasadt kövek rengetege, ami alól kínnal-keserwel próbáltak kiszabadulni a harcosok, köztük apám is. Hiába álmodott, álmában is tisztán felmérte, milyen kilátástalan a helyzete. Beszorult két hatalmas márványtömb alá. Ha nem úgy álmodja, amit álmodik, akkor már rég halott. Eddig aktívan részt vett az álmában, most viszont megdermedt. Hiábavalóság-, ürességérzet fogta el. Emiatt még az is nehezére esett, hogy megkülönböztesse a lentet és a fen- tet, pusztán annyit érzékelt, hogy a háttér sötéten kéklik, a tört kövek halmán kívül nincsenek ismerős, beazonosítható tárgyak, csupán fények, villanások tűnnek fel és enyésznek el: eredményezik azt, hogy rádöbbenjen: egyedül van. A többi harcos csak érzékcsalódás? Alom az álomban? Semmit sem értett. Csak azt: tovább már nincs hová alábuknia. Tovább már nincs hová lesüllyednie. A tét abban áll, hogy felszínre vergődik-e valaha. • Az emberi élet értelméről mindig is szakadár nézeteim voltak. Ezért is van, hogy akik közelebbről ismernek, cinizmussal vádolnak. Szememre vetik, hogy 83
