Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Géczi János: Amíg lehet

megfigyelt tárgyat/eseményt/jelenséget. Akkor tehát inkább azt írom: a megfigyelések rögzítése. Hiszen a megfigyelés már óhatatlanul értelmezést is tartalmaz.)

Belefúrom az orromat a pohárba, szürcsölgetem a rosémat. Spanyol. Az a neve, hogy Vega Libre. Főtt tésztákhoz és keleti ételekhez ajánlott.

Az ételek menten a rosé elé állnak. Itt gyakran eszek (A művelt magyar köznyelvben: eszem. Én magam az eszeket használom...) kínai ételeket, szeretem is sokféle ízüket és változatosságukat, de egyetlen alkalommal sem jutott még eszembe, hogy bort igyák utánuk. Holott minden egyébkor meg-megi- szom a borocskákat, levecskéket. A rózsa pedig, a fehér és a piros, a lengyel nemzeti színek idézői, Marek Grechuta ravatala elé tolakodtak. Ugyan, mit szólok majd én, hiszen már a beszédet s egyáltalán a legtöbb kommunikációt föladtam, csak azért, hogy azok véletlenül se furakodjanak a szövegeim - a vers, a képvers, az esszé, a széppróza, a tanulmány - elé, ha egyszer csak azt tapasztalom, a saját kommunikációim valamelyik suta, félrerajzolt maszkjában, megfosztva a sokjelentéstől, ott bohóckodik majd valamely alkotásom? Egy, amely tökéletesen olyanná válik, amilyenné sosem válhatna. Egy, amely az, ami nem lehet. Szeretném hinni, a rózsa felülmúlhatatlan.

A rosét ráadásul vesszük, a porszívó mellé. B. évek után elfogadja, hogy Brüsszelben él, s hogy itt sem csak átmeneti pillanatai vannak az életének. Tegnap említette, hogy talán kellene a lakásába egy porszívó. Majd, néhány perc gondolkodás után: új székek is. Valóban, a két olasz stílusú, azaz fémvázas, bőrüléses szék megromlott. Mintha valaki késsel hasogatott volna az ülőlapba, mély hasadékok húzódnak rajta, a peremük sárga, mint a marsfelszín kőzetének pereme. Most láttam éppen a Marsról készült fotókat. A tenyérnyi kép szélessége 250 méternek felel meg. Mintha az Eiffel-toronyból nézném a tájat magam alatt: 30-50 méteres gyűrt-tört-hullámzó kőzettorlaszok. Ez a Mars.

Az égbolton nem találnám meg a Mars nevű bolygót.

De régen néztem már az éjjeli Tejutat. Ebben az augusztusban egyetlen alkalommal sem. Foglalt volt mással a szemem.

Kinézek az éjszakába: Brüsszel aludni készül. Az erkély, szemben, szintén. A képviselő-választás után, bár nem aratott sikert a plakát-ember, a plakátja itt maradt. De Wolf úr feliratozott képe közrefogja Karkan kisasszonyét. A kisasszonyban van valami vámpír-vonás. Meglehet, csupán vamp. Az erkély alól, a járdáról már eltűnt a szám. Felbontották s megjavították a járdát, a sárga festék pedig lekopott. Úgy volt csinálva, hogy egy napig éljen. Az ablakban agancs- és vasvillaszerű kaktuszok, s mert a belga ablakok többnyire akkorák, mint mifelénk a kirakatok (vagy kicsik, mint egy iskolás füzet négyzetrácsos füzetének a lapja), ezért e kaktuszok is nagyok. Évtizedek óta élhetnek itt, volt idejük beleterpeszkedni az ablakba.

Ennyire öregek lennének a szemközti lakás lakói?

Ennyire, hogy a tizedik nap figyelés után sem pillanthatok meg?

De ha igen, miért áll a lakók közül valaki - egyvalaki - némelyik éjjelen ki a virágzó növényekkel, a három plakáttal és a vaskorláttal körbevont, erkélynyi nagyságú, emelet-magasságban előnyúló betonlapra?

36