Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Bálint Péter: Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok

volna lehetséges a tudományok és nyelvek oktatásának megreformálását elodázni, a hitelvek kikezdhetetlenségét és a skólatörvények hatályban tartását védelmezni a Ratio Educationis ellenében; miként lehetséges a helytartó- tanács folyamatos támadását ellehetetleníteni, anélkül, hogy zsarolni tudják a kálvinistákat ősi Kollégiumuk elzálogosításával vagy elárverezésével. Itt forraltak terveket a germanizmus térhódításának megfékezésére; miként az idegen ajkú kereskedők mohóságának letörésére is. Sőt, itt zajlott a pártoskodás is -; azon tábor, melyet a tanárellenességéről, dölyfös műveltségéről és szabadgondolkodói hajlamairól híres Domokos Lajos bíró vezetett Hunyadi Ferenc püspök támogatásával, éppen a katalóguscéduláiról és aprólékosságba elvesző Sinai professzor és Szilágyi Gábor ellen, szívesen választotta a Fűvészkert valamelyik portáját találkozóhelyül, így a rossz nyelvek nem plety- kálkodhattak arról, hogy milyen okból gyűltek egybe a nemes és híres urak a Domokos-házban. Emlékszem, apám szájából hallottam, hogy a nagy tekintélyű bíró (akiről halála után ezt írták elismerésképpen: „Oszlopember, sok ezrek reménye és bizodalma egyedül őbenne nyugodott meg; a tudományok igaz becsülője, barátja, előmozdítója; vallásunk és szabadságunk bölcs, szemes, bátor és tántoríthatatlan őrállója.”), örökké csak gatyázó, mindenkivel akadékoskodó, hajlíthatatlan vén szamárnak nevezte Sinait. S hogy a kép teljes legyen, hízelkedőnek és szoknyabolondnak, habozónak és ingatagnak, bosszúállónak és kicsinyesnek mondotta Szilágyit, akitől érdemes óvakodni, mert gyönge jellem lévén, akár saját fajtájának is kész ártani. E meglehetősen pontos értékítéletek birtoklása nagyon is káromra szolgált később, amikor egymás után többször is összerúgtam a port Szilágyival, s ahelyett, hogy visszafogtam volna haragom kitörését és utánzó hajlamom élénkségét, ezekre a pecsétekre visszaemlékezve vettem semmibe Szilágyi tekintélyét és feddő szándékát.

S mivel a titkos tanácsnokok tartottak attól, nyilván nem alaptalanul, hogy akadhat olyan elvetemült, pénzért bármire kapható ember az újonnan létrehozott katolikus plébánia tagjai között, aki sajátjai érdekeit szolgálván, hajlamos a kémkedésre, őrszemet állítottak a consistoriális ház bejárata elé, aki kertésznek álcázván magát, iparkodott távol tartani a hívatlan jövevényeket. Ez az őrszem dühösen förmedt a céltalanul csellengő, a dúsan virágzó cserjék és terebélyes lombozató fák között bujkáló deákokra, hogy elriassza őket, néha még az öklét is rázta, jelezvén, hogy ellátja a kötelmeiről megfeledkező baját, ha a kezébe kaparintja. Akkoriban még sejtelmem sem volt arról, hogy aki fél, maga igyekszik másokban páni félelmet kelteni, részben hogy erősnek és eltántoríthatat- lannak láttassa magát; részben hogy megtévessze a nála jóval erősebbeket, és visszakozásra késztesse, mielőtt rádöbbenne a turpisságra. De kisdeákként arról sem lehetett világos fogalmam, hogy miért is félnek a kálvinisták attól a néhány száz, erőszakosan betelepített, egyébként csöndes katolikustól, kik fészket iparkodtak rakni? S azt sem igen értettem, ha pedig féltek, honnan vették a bátorságot, hogy bizonyos kötelmeket, utasításokat, leiratokat csak úgy figyelmen kívül hagyják, szigorú betartatásukat egyszerűen elmulasszák.

Sok-sok esztendővel később, jóval a Kollégiumból történt kicsapatásom után, a börtönéből szabadult Kazinczyval való találkozásom napjaiban értet46